Szolgálat 4. (1969)

Tanulmányok - András Imre: A vallásgyakorlat mai krízise és megújulásának iránya

megérinti a nyugtalanság és az átalakulás. Nem szabad tehát azon se csodálkoznunk, hogy az ifjúság .forradalma', amely a fennálló formákhoz való kényszerű alkalmazkodás ellen indult, megtalálja visszhangját az egyházban is. Ha az emberek némák volnának, kétségtelen, hogy mindnyájan hajlandók volnának elfogadni azokat az emberi formákat, amelyek részben elöregedtek és ebben az esetben nem törekednének változtatásokra. Ez azonban veszedelmes jelenséggé válhatnék, amely arra mutatna, hogy az egyház halott és semmit se jelent az emberek számára. Annak, hogy az egyház sok ember számára többé nem tiszteletreméltó múzeum, hanem ház, amelyben gondjaikkal, problémáikkal és vitáikkal együtt akarnak lakni, nem csupán gonddal kell eltöltenie bennünket, hanem reménnyel és vigasztalással is, mert ez a mozgás és nyugtalanság az egyház életrevalóságának jele. A teljes nyugalom halált jelent, a mozgás és feszültség az élet jegye. Ezért az egyház nem halad hibás utón, hanem előre halad.“7

5) Hol várhatjuk a kibontakozást?

Teilhard de Chardin az élő világ evolúciójának méreteiben is kimutatja, hogy az átmeneti korokban a formák „fellazulnak". Az átmeneti lények még anatómiai értelemben is képlékenyek. Teilhard egyenesen úgy véli, hogy az őslénykutatók éppen emiatt nem találnak átmeneti lényektől megkövesedett maradványokat.

A mi korunk átmeneti jellege az ember biológiai szférájába nem nyomult be annyira, hogy csontjaink „képlékennyé“ váltak volna (noha a serdülő kor korai beállta már biológiai jelenség), de alapvető társadalmi, kulturális stb. formák fellazulását éppen elégszer látjuk. „Elbizonytalanodás“ állt elő a vallásgyakorlatot illetően is. A hagyományos vallásgyakorlat (miselátogatás, szentségekhez járulás, ájtatossági gyakorlatok, stb.) számszerűleg mérhető csökkenő tendenciát mutat. Csökken általában a papi és szerzetesi hivatások száma. A legjelentősebb mégis az egyháztól teljesen elszakadók igen nagy száma. Ez sokakat aggodalommal tölt el, az egyház bírálóit viszont aktivitásra serkenti, úgy érzik, elérkezett az idő, hogy túladjanak kényelmetlen ellenfelükön. Tényleg a vallás és egyház megszűnésének előhírnökei, a vallásos élet végleges zsákutcába jutásának jelei a felsorolt jelenségek; ahogy arról a „jóindulatú“ ateisták meg akarják győzni a vallásos embereket; — vagy inkább a Teilhard-i értelemben vett átmenet jelének kell tartani, mely az új kibontakozást is előkészíti?

Egy magyarországi riporter egy falu vallási életéről írva a „megszűnés“ irányába vonja le következtetéseit.

„A templom zsúfoltsága már nem bizonyítja a vallásos elemek nagyobb többségét. A hitélet egyre gyöngül, nincs már meg a régi intenzitása, hatóerőssége. Mind kevesebben vannak, akik valláserkölcsi normák szerint élnek és betartják a hitelve14