Szolgálat 4. (1969)
Tanulmányok - András Imre: A vallásgyakorlat mai krízise és megújulásának iránya
3) A zsinat útmutatása és a vallásgyakorlat új útjai A II. vatikáni zsinat lelkipásztori zsinat volt. útmutatása a minket foglalkoztató problémában nagy jelentőségű. Különösen meg kell említenünk az Egyházról szóló konstitúciót, mely teljesen újjáalakította egyházképünket, és a „lelkipásztori“-nak nevezett konstitúciót az egyház és a modern világ kapcsolatáról. Az egyház a zsinat új megfogal mazásában az „Isten népe“, vagyis kidomborodik benne az Istennel kötött szövetség és a hívek közösségének szempontja. Az egyház új megfogalmazása nem támasztja alá az individualista „Isten — én" szemléletet, hanem az „Isten és mi* kapcsolatot hangsúlyozza. Az új megfogalmazás a mi szempontunkból azt is sugallja, hogy a vallásgyakorlat legfontosabb szempontja nem az egyéni lelkiélet ápolása. — függetlenül attól, hogy mi történik a többi emberrel —, hanem a tagság abban a közösségben, amely az Isten népe. Az új egyház-felfogás a zsinat óta eltelt fejlődés teológiai gondolkodásában arra a központi helyre került, ahol azelőtt a Krisztus titokzatos testéről szóló egyház-értelmezés állt. Az „Isten népe“ megfogalmazás konkrétabb és dinamikusabb mint a „titokzatos test“ szimbolikája, s megfelel az általános társadalmi fejlődésből adódó lelkipásztori feladatoknak. Helyesen kommentálja a zsinati dokumentumokat az egyik szövegkiadás előszava: „A zsinat az .Isten népe' meghatározással új feladatot tűzött ki: az egyház megújítását." 3 Ha a zsinat által elénk tűzött lelkipásztori feladatot úgy hívják: „Isten népe", — ez felhívás arra, hogy azokat a formákat, szempontokat részesítsük előnyben, melyek a közösségben folytatott vallásgyakorlatnak kedveznek: a liturgia használja a jelenlévők által érthető nyelvet, gesztusokat, szimbólumokat. Mindenki legyen aktív résztvevője az istentiszteletnek. Kapjanak tevékeny szerepet az egyház életében mindenütt azok is, akik eddig csak „hallgatói“ voltak az igehirdetésnek, csak „alanyai“ a lelkipásztori szolgálatnak. Az emberi közösség belső dinamikáját, értékközvetítő szerepét domborítja ki az új egyházkép. Banális kifejezéssel azt mondhatnók: a zsinat figyelembe vette, hogy az ember társas lény. Másrészt nyugodtan leszögezhetjük a tudomány oldaláról is, hogy az új egyházkép teljesen összhangban van a társadalomlélektan és társadalomtudomány mai eredményeivel. A vallásgyakorlat megújulását illetően a zsinat tehát a közösségben folytatott vallásgyakorlatok szerepének növelését kívánja tőlünk. A fejlődés ilyen irányban már régóta meg is indult, a reformok máris lényeges változásokat honosítottak meg, de a céltól még messze vagyunk. 11