Szolgálat 3. (1969)

A jövö ígéretének jelei

becsületességében, a minden igazság előtti megnyílásban, az igazságnak eltökélt keresésében rejlik. „Ha megveted az igazságot, én is megvetlek téged“ — mondja Isten Ozeás prófétánál. Ez a kijelentés még ma is érvényes. A tény, hogy a mai keresztényeknél mindinkább megtalálható ez az intellektuális becsületesség és ez a gondolati tisztaság, Egyházunk jövőjének egyik legreménytkeltőbb jelének tekinthető.

Az istenkép megtisztítása. Reménytkeltő az is, hogy ma már nem beszélünk olyan könnyedén és bizalmasan Istenről. Nem állítjuk többé, hogy ismerjük minden titkát és kitaláljuk minden mozdulatát. Isten „más“-voltának gondolata elhatalmasodott rajtunk. Ez bizonyára egyike a „mi időnk kegyelmeidnek. Alapjában itt igen jelentős dolog történik: „Isten növekvése“ az emberiség szellemében. A mai ember ösztönösen elfordul Isten számtalan karikatúrájától: a „nagy rendőr“ képétől, akit csak a törvényszegések érdekelnek, a „kozmikus könyvelő“ képétől, aki ijesztő pontossággal vezeti tetteink listáját; a „hatalmas varázsló“ képétől, aki a világon uralkodó logikával üzérkedik; a „hézagpótló“ képétől, akit mindannyiszor „elő lehet ráncigálni“, amikor a világ jelenségeit meg akarjuk magyarázni; a „keretlegény“ képétől, aki látszólag csak annak örül, hogy a keresztség nélkül elhalt gyermekeket és a szegény négereket a „pokolra taszíthatja“. Ha ma valamiért hálásaknak kell lennünk az ateistáknak, akkor azért, mert mega kadályóznak bennünket abban, hogy Isten fogalmával „csalást“ kövessünk el. Az ember- és világkép egyetlen változásától sem kell félnünk. Minél nagyobbra növekszik az ember és a világ, annál jobban „növekszik“ számunkra Isten is.

A szellem alázata. A kritikus, önmagát mindig a valósághoz mérő és éppen ezért (végső fokon) alázatos szellem, bizonyára a modem ember legszebb tulajdonságaihoz tartozik. Ez felel meg a keresztény magatartásnak is. Már Bergson találóan megjegyezte, hogy a keresztényeknek egyik legszembeötlőbb tulajdonsága a realizmus. A hit megmarad, a formulák változnak. A hit megszabadít bennünket attól a kísértéstől, hogy értékeknek, személyeknek és rendszereknek olyasvalamit tulajdonítsunk, ami egyedül az Abszolűtumnak jár. Jó, hogy ezek a gondolatok, a kereszténységen belül ma már közhelyekké váltak. A zsinat vitái élő bizonyságul szolgálnak. Megszűnt a törekvés, hogy mindig csak bókra és elismerésre várjunk. Az Egyház nem „diadalmas“ egyház többé. Tudja, hogy a kereszténynek nem sok sikerül, mindenesetre nem annyi, hogy dicsekedhessék vele. Már az is sokat jelent, ha — a világ masszív átlátszatlansága ellenére — az örömhír ígéreteit legalább futólag meg tudja mutatni embertársainak. Ma több tanúságtevőre, több megélt kereszténységre és kevesebb propagandára van szükség. Nem keresztény az, aki — Kari Rahnert idézve — „bosszan64