Szolgálat 3. (1969)
A keresztények reménysége - A remény jövője
arra, hogy ujjongjunk itt a földön. Érezzük ugyan, hogy mennyire kemény és könyörtelen néha az élet; milyen ritkán koronázza siker törekvésünket. Gondok gyötörnek bennünket. Sikertelenség és baj mindennapi sorsunkhoz tartozik. Isten tud szenvedésünkről, és tudja azt is, hogy az emberi szenvedés semmiféle emberi csalafintasággal ki nem küszöbölhető, csupán — reménységgel. A remény nem emel ki bennünket korunk bajaiból, legfeljebb lehetővé teszi, hogy magunkra vegyük a jelen szenvedését, hogy hordozzuk a jelen keresztjét. Az ilyen ember boldog lesz Isten és az embertestvérek szolgálatában, még akkor is, ha élete öszetörik bele; még akkor is, ha veszett poszton áll. A világ fenyegető káosza elé veti magát, nem törődve azzal, hogy végül talán őt is maguk alá temetik a romok. Ugyanakkor azonban nagyon emberi is lesz: csendes, szerény, mindig ott segítve, ahol a világot az a veszély fenyegeti, hogy viszasüllyed a magányba és a reménytelenségbe. Az ilyen ember akkor is boldog lesz, ha belegörbül a háta, ha ráncos lesz belé az arca, ha egzisztenciája derékbatörik. A világ örök sorsa, az élet Isten felé irányulása megvalósult benne; mindörökre fennmarad általa a teremtés reménye: a mennyország! 60
