Szolgálat 3. (1969)
A keresztények reménysége - A remény jövője
Isten! Megtörténik a megfoghatatlan: „Boldogok a szolgák, akiket uruk érkezése ébren talál! Bizony mondom nektek: felövezi magát, asztalához ülteti és gondosan kiszolgálja őket.“ Isten maga lesz létünk helye. Nem mintha a dolgok, a személyek és események megszűnnének azok lenni, amik, hanem úgy, hogy Isten ezer alakban maga jön eléjük, és mert kis, véges valóságukat hatalmas jelenlétével felemeli, és belőlük véges alakzatban megjelenő végtelen ajándékokat formál. A boldogság és megajándékozottság minden adománya felénk árad, Isten önajándékozásának hullámaként. Mindenféle panteizmus csak gyerekes álmodozás Istennek a teremtménnyel való egyesüléséhez viszonyítva, ahol a különbség nem tűnik el, csak fokozza az egyesülés bensőségét. Krisztus mindenkinek örök elevenséget ígért. Kíséreljük meg — mindenféle bonyolult és nagy rendszerezés nélkül, a kinyilatkoztatás nyelvét szimbolikus közvetlenséggel és nem egy mitosztalanított örökkévalóság vérszegény és sovány eszmevilága szerint értelmezve — beljebbhatolni az isteni ígéret megértésébe. Mégegyszer: mit ígér nekünk Krisztus mennyországként? A szamaritánus asszonynak élő vizet ígér, a kafar- naumi szegényeknek az örök élet kenyerét, a halászoknak teli hálót, a pásztoroknak nagy nyájat és örökzöld legelőt, a kereskedőnek értékes gyöngyöket, a földművesnek azt, hogy ásója egyszer majd váratlan kincset hoz felszínre, a galileai parasztoknak olyan vetést, amely százszoros gyümölcsöt terem; mindnyájunknak örök mennyegzőt, amely nem más, mint a szeretett személlyel való együttlét végtelen boldogságának jelképe. Az apostolok a görögöknek azt ígérték, ami számukra a legnagyobb boldogságot jelentette: tudást, ismeretet, biztonságot egy teljesen szellemi városban, ragyogó ékkövekből felépített átlátszó létet. Az Apokalipszis kapráztatóan ragyogtatja fel a világ színeit; értékes drágakövek neve hangzik el; a természet hangja emelkedik szólásra, s az ember diadaléneket énekel; a levegő tele van drága edényekből felszálló illatokkal. Fehér paripán, lovagló seregektől körülvéve, megjelenik az, aki „Hűséges“ és „Igaz“. Neve: „Isten Igéje“, „Királyok Királya“. Köntöse vértől ázott. Lényünket egy utolsó csatában átmentette a beteljesülésbe. Most a „bárány mennyegzőjét“ üli. Az égből hang hallatszik: „Nézd, az Isten hajléka az emberek között! ő velük fog lakni, azok pedig az ő népe lesznek, és maga Isten lesz velük.“ Annak szemlélése, amit már most az elrejtettségben sejtünk; annak meghallása, amit már ma, földi utánzatában mint valami örök csendből kihallunk néha a világ lármájából; annak tapintható birtoklása, amit földi alakjában mégcsak érintünk, de soha igazán „kezünkben nem tarthatunk“: ez a mennyország. Megtörténik az a kimondhatatlan „valami“, amiért az Egyház a Szentiélekhez szóló himnuszban így imádkozik: >rAccende lumen sensibus“. Isten fénye fog felragyogni minden érzékünkben. Egész egzisztenciánk Istennel kerül érintkezésbe. Minden szellemi 57
