Szolgálat 3. (1969)

A keresztények reménysége - A remény jövője

fényébe beletekinthessünk. így pl. mindenekelőtt a „mozdulatlanság“ fogalmát kellene megmagyaráznunk. Teológiánk a mennyország lényegét a „visio beatifica“, a „boldogító színelátás“ fogalmával fejezi ki. Egyes teológusoknak sikerült ebből a fogalomból az unalom remekművét alkotniok. A középkori teológia skolasztikusai azonban a „látás“-t a Szentírás értelmezésében használták. A keleti udvarokban a „királyt látni“ annyit jelentett, mint jelenlétében élni. A nagy tömegnek nem volt megengedve, hogy eljusson a király közvetlen közelébe. A királyt csak ritkán, messziről, királyi pompába öltözötten láthatta. Csak közvetlen környezete látta őt olyannak, amilyen. A különbség tehát ebben van: az egyik tudja ugyan, kit néz, kivel találkozik, bensejében mégis idegen marad vele szemben; a másik ott él az események és találkozások közvetlen közelségében. Istent „látni“ tehát lényegében ezt jelenti: résztvenni az ö életében részesülni teljességében, behatolni életének mélyébe, egy szóval: „Vele“ élni.

A „megismerni“ kifejezés sem jelent a bibliai nyelvhasználatban csupán értelmi tevékenységet, hanem két lénynek szeretetben való egyesülését. A Genezisben olvassuk: „Ádám megismerte feleségét, Évát, és Éva áldott állapotba került és fiat szült“. Két embernek testi-lelki szeretetben való egyesülése lett tehát annak a megismerésnek jelképévé, amely Isten és az ember között a mennyországban létrejön, és amiben Krisztus az örök élet lényegét látta.

Ez a két, csak röviden megemlített példa már világosan mutatja, hogyan is kell a mennyországról gondolkodnunk. Földi tapasztalatainkat nemcsak szabad, hanem — mint egzisztenciánk legszebb és legtisztább élményeit — bele is kell vetítenünk a transzcendenciába, a „beteljesült felemelésbe“, hogy emberi módon gondolkodva, istenit sejtsünk meg. Istennek emberrélevése óta jogunk van ahhoz, hogy „emberiesítsük“ az Istent. A mennyország nem „fénnyé átváltozott anyag“, nem „egy külső színjáték“ merev és fásult megbámulása, hanem a világnak örök létrehozása, sőt: — Istennel való együttlétünkön keresztül — annak újból való megteremtése. Aki azonban ismeri az emberi nyelvnek és földi tapasztalatainknak törékenységét, az a mennyország leírásánál igen óvatos lesz. Csak egy valaki adott hiteles leírást a mennyországról, az ti., aki leszállt a mennyből, Jézus Krisztus. A teológus tehát helyesen teszi, ha tartózkodó udvariassággal Istent engedi beszélni a mennyországról, ha engedi magát megtermékenyíteni a Szentírás képes beszédmódjától, hogy ismét remény térjen a szívekbe és hogy a lelkekben szeretet ébredjen. „Csak Isten beszél helyesen Istenről“ — mondja Pascal a „Pensées“ 799. töredékében. Csak Krisztus beszélt helyesen a mennyországról, az ő módján: földien-közvetlenül, naivan, meghitten és szépen. És mit mondott ő az örök beteljesülésről?

Krisztus mindenkinek a maga sajátos boldogságát ígérte. Hogy sej55