Szolgálat 3. (1969)

Jövőbenézés - A halál mint végső állásfoglalás

A HALÁL MINT VÉGSŐ ÁLLÁSFOGLALÁS

„A halálban nyílik számunkra az első alkalom a teljes személyi aktus számára; így a halál az öntudatraébredés, a szabadság és az örök sorsunkkal kapcsolatos döntés tulajdonképpeni helye“. Ezzel a kissé akadémikusán megfogalmazott mondattal a következőt szeretnők kifejezni: csak a halál pillanatában vetheti le az ember saját létének idegenségét. Csak a halálban lesz elég hatalmas és bensőleg eléggé összeszedett ahhoz, hogy egészen, lényének minden idegszálával találkozzék Krisztussal, és hogy vele kapcsolatban véglegesen állást foglalhasson. A halál pillanatában tehát még lenne egy lehetőség a döntésre, pontosabban: csak a halálban lenne meg az első lehetőség arra, hogy teljesen, egész személyiségünk latbavetésével foglaljunk állást. E szerint az elmélet szerint tehát minden embernek meglenne a lehetősége arra, hogy egyszer — a halálban — egész erejének birtokában, teljes világossággal és szabadsággal állást foglalhasson Krisztussal kapcsolatban.

>yA halálban.“ Sok függ attól, hogy ezt a kifejezést jól megértsük. Nem a „halál előtti“ állapotról van szó. Valóban nem lehet feltételezni, hogy az ember a testi szenvedés és agónia pillanatában, a haldoklás tompultságában tegye meg életének első, teljesszemélyi aktusát. De nem is a „halál utáni“ állapotról van szó.

A halál után sorsunk véglegesen eldőlt. A halálban az ember annyira „véglegessé“ vált, hogy utána ezen a végérvényességen már nem lehet változtatni. Itt tehát elsősorban a „halál pillanatáéról van szó.

Amikor a lélek — az a bensőség, amelyről előző elmélkedésünkben volt szó — elhagyja a testet, hirtelen ráébred tiszta szellemi mivoltára, s teljesen megtelik fénnyel és világossággal. Hirtelen megért mindent, amit teremtett szellem egyáltalán megismerhet és megérthet. Egész életét egyetlen egészbe sűrítve látja, s felfedezi benne Isten hívását és vezetését. Egyszersmind előtte áll az egész világ is, és látja, amint a feltámadt űr — aki az Efezusi levél tanúsága szerint feltámadása és mennybemenetele által az egész világmindenséget betölti — a világ végső titkaként felragyog. Az ember most itt áll, szabadságával és képes arra, hogy végső döntést hozzon. Ebben a döntésben életének legnagyobb és legtisztább találkozása megy végbe Krisztussal. Ebben a pillanatban képtelen, hogy „elmenjen“ Krisztus mellett. Döntenie kell. S amit most, a halálban, dönt, az megmarad örökké, mivel egész lényegét beleveti ebbe a döntésbe, sőt maga az ember lesz mintegy „döntés“-sé. Ennek az elhatározásnak alapján él az ember örökké. Az ember örök17