Szolgálat 2. (1969)
Tanulmányok - Békés Gellért: Az ige szolgálatában
örök Ige, amelyben Isten önmagát mondja ki és önmagát közli teremtményével, avégett hogy üdvözítő életközösségébe vonja. Röviden: mivel Isten az üdvösség történetében nyilatkoztatja ki magát, s ennek dokumentuma a biblia, az egyházi igehirdetés akkor tölti be rendeltetését, ha a bibliából táplálkozva közvetíti az ószövetségben kibontakozó és Krisztusban beteljesedő isteni kinyilatkoztatást, magát az isteni életközösséget teremtő örök Igét. 3. Mivel Isten kinyilatkoztatásának beteljesedése Krisztus, az egyházi igehirdetésnek ki kell emelnie, hogy az üdvösség történetében kibontakozó egész isteni kinyilatkoztatás Krisztusra irányul és benne jut teljességére, s egyúttal közölnie is kell azt az üdvösséget, amit a krisztusi kinyilatkoztatás valóra váltott. Itt mindjárt meg kell jegyeznünk, hogy ma, a zsinatnak a nem-keresztény vallásokról szóló nyilatkozata után, már nem elégedhetünk meg azzal, hogy Krisztusban csak az ószövetségi üdvösségtörténet beteljesedését lássuk. Isten önkinyilatkoztatása, s ezzel az általános értelemben vett üdvtörténet valójában magával a teremtés tényével kezdődik. A teremtés művében ugyanis az örök Ige, „a láthatatlan Isten képmása“, mint „minden teremtmény elsőszülöttje“, valamiképpen már testet öltött, mert Isten „benne teremtett mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat . . . Mindent általa és érte teremtett. Ö előbb van mindennél és minden benne áll fönn“ (Kol 1,15-17). Ez annyit jelent, hogy voltaképpen már magával a teremtéssel megkezdődik az isteni Ige „megtestesülése“, megnyilvánulása és kinyilatkoztatása az anyagi világban, vagyis hogy Isten a teremtett létezés első pillanatától fogva közli magát teremtményével. De ez az isteni önközlés csak akkor válik teljessé, amikor az isteni Ige emberré lesz, és mind istenemberi személyében, mind pedig Isten iránti szerető engedelmességével, tudatos, önkéntes és maradéktalan önátadásával végleg megvalósítja a teremtő Isten eredeti szándékát: az ember teljes részesedését az isteni élet közösségében. Az egyházi igehirdetésben tehát kifejezésre kell jutnia, hogy Krisztusnak nemcsak sajátosan vallási, hanem egyetemesen emberi, központi szerepe van a teremtett lét rendjében: az ő istenemberi személyében találkozik a teremtés és a megváltás rendje, az ő üdvösségszerző művében teljesül be mind az általános, mind pedig a sajátos üdvösségtörténet, az ő megdicsőült emberségében valósul meg Isten és ember életközössége. „Úgy tetszett az Atyának, hogy benne lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki magával mindent, ami akár a földön, akár a mennyben van, azzal hogy keresztjének vérével békességet szerzett mindennek“ (Kol 1,19-20). De kifejezésre kell jutnia igehirdetésünkben annak a ténynek is, hogy Krisztus által és Krisztusban a hívő ember is részese lesz ennek az isteni teljességnek: emberi és keresztényi élethivatásunk végeredményben az, hogy a krisztusi igéből és szentségből szüntelenül újjászületve, belső emberré 14
