Szolgálat 1. (1969)

Tanulmányok - Szabó Ferenc: Romano Guardini

Jézus titkát és tanítását bontja ki. Fontosabb pontjait négy éven keresztül vasárnapi homiliáiban élőszóval is előadta. Guardini nem kommentálja az evangéliumok minden részletét: olyan epizódokat, bibliai témákat választ ki, amelyek különösen alkalmasak arra, hogy korunk emberének bemutassa az evangéliumi üzenetet. Nem a szó szoros értelmében vett exegézisről van szó, nem is biblikus teológiáról, hanem a homilia sajátos műfajáról. A szerző aktualizálja az evangéliumot: a szabadság, a kegyelem, az új igazságosság, a szeretet stb. tematikáján keresztül bemutatja az Úr üzenetét, amely itt és most szól hozzánk. Guardini azt is el akarta érni, hogy hallgatói vagy olvasói kedvet kapjanak a Szentírás tanulmányozására, átelmélkedésére.

Romano Guardinit Németországon kívül kezdetben csak mint „liturgistát“ ismerték. „A liturgia szelleme“ (1918) c. munkáját több európai nyelvre lefordították. Guardini gyakran hangoztatta írásaiban, hogy a lélek és a test, a szellemi és az érzékletes szétválasztása, dichotomiája igen káros. A keresztény antropológia elvet mindenfajta dualizmust, a megtestesülés hite a „földi valóságok“ nagyraértékelését követeli. A liturgia szimbolizmusa is az egész embert, a „megtestesült szellemet“ tekinti. A keleti ember, a Biblia embere jobban megértette a dolgok és az emberi gesztusok szimbolizmusát, mint mi nyugatiak: számára az egész valóság, a látható világ és az emberi tettek is valamiképpen az Isten megnyilatkozásai. Az ember a liturgiában tudatosan vagy öntudatlanul is „epifániát“ keres: az isteni Ige, az élő Isten „megjelenését“. A „szent jeleken“ keresztül Isten szól hozzánk és mi is egész lényünkkel keressük, imádjuk őt. Mindehhez persze — hangsúlyozza Guardini — egy bizonyos kultúrára van szükség. A mise és a szentségek szimbolizmusa, az egyházi év jelentése nem könnyen ragadható meg. A liturgikus mozgalom éppen azt célozta, hogy a híveket bevezesse a szent jelek megértésébe. A liturgia szellemének egy másik jellegzetessége: objektivitásra neveli a híveket. A liturgia ugyanis aláveti a személyt bizonyos külső normáknak; így a szubjektivizmus veszélyét kiküszöböli. Ezenkívül az ember az élő közösségben, az Isten népével együtt imádkozik: ez kizár egy bizonyos szentimentalizmust és moralizmust.

Mindazonáltal Guardini igen fontos szerepet tulajdonít a személyes imának is. Az Egyház hivatalos imája merő külsőség lehet, ha a hívek nem mélyítik el személyes kapcsolatukat Istennel. Guardini külön könyvet szentelt az imának: „Bevezetés az imába“. Kifejti az ima lényegét, annak formáit. Hangsúlyozza, hogy a keresztény számára leglényegesebb a gyermeki magatartás az Atyával szemben. Temperamentumunk, lelkiállapotunk, különböző helyzeteink szerint különböző imamódokat kell találnunk. Az imádság nemcsak eszmélés, reflexió, okoskodás, hanem élet. S maga az élet is imádsággá válik, ha Isten jelenlétében járunk, ha mindenben megtaláljuk az Urat. Krisztus Leikével velünk van, köztünk van: mindig hív és bátorít bennünket. „Gyere, maradj mellettem“, — mondja. Az imádság csak így lehetséges: ha

55