Szolgálat 1. (1969)
Tanulmányok - Béky Gellért: Korunk botrányköve: a pap
A ma embere menekül önmagától és az én igazi központjától, Istentől. Menekül ki a szélekre, el a középponttól, be az úttalanba. A pap is. Menekül a papi élet, saját hivatása középpontjától, Krisztustól. Ezer meg ezer apró- cseprő ügy; véget nem érő aktivitás; ide-oda való utazgatás mámorában él a papoknak is egy része. Szeretnek utazgatni, valóságosan és képletes értelemben is, csakhogy ne kelljen otthon lenniők, otthon: Istennél. Ha a lelkigyakorlatok célja a befelé való utazás, a hazatérés (önmagunkhoz, Istenhez), akkor ma kétszeresen is fontos és időszerű a papi lelkigyakorlat. Az újkor kezdetén (15./16. század) szintén hasonló jelenséggel állunk szemben. Az új földrészek felfedezése valóságos utazási lázba hozta Európát, főleg a tengerparti országok fiataljait. Rajokban hullámzanak ki Indiába, Amerikába, a világ széleire a kalandorok, hódítók, misszionáriusok. A határok kitágulnak, a látóhatár végtelenné szélesedik. A romantika, a pénz, a hatalom, ismeretlen tájak, szokatlan ízek, gyönyörök húzzák, vonzzák, csalogatják Európa százezreit. S közben szépen elvész százezrek lelkében a szeretet, az irgalom és az igazságosság. Kezdődik a hódítás, a kizsákmányolás, a féktelen hatalomvágy, az elnyomás kíméletlen korszaka: a rabszolgavadászok, gyarmatosok, imperialisták gyászos kora. Szerencsére nem hiányzott a reakció sem. Isten nagy szenteket támasztott szerte az Egyházban. Ezeket nem tudta kielégíteni a tengeri hajózás vad, félelmetes gyönyörűsége, se a végtelen távolságok édes varázsa. Se arany, se vér, se a trópusok érzéki gyönyörei nem vonzzák őket. Qk nagyobb horinzontokról álmodnak; mennyei gyönyörűségekről társalognak. Az ész, a szív, a lélek belső távlatait vizsgálgatják. A leghoszabb utat választják, azt, amely befelé, önmagukhoz vezet. Jobban érdekli őket a hazafelé vezető út a messzi tengeri és szárazföldi utaknál. Inkább óhajtanak Istennel társalogni, vele nyájaskodni, semmint négereket, indiánokat, ázsiai népeket meghódítani, leigázni, kormányozni. így lesz ugyanaz a 15.-16. század egyúttal a nagy misztikus szenteknek a százada: szent Ignácé, Avilai szent Terézé, Keresztes szent Jánosé, Néri szent Fülöpé. Nagyok voltak a spanyolok, hogy fölfedezték a világot és feltérképezték a földet: de még nagyobbak voltak akkor, amikor új utakat tártak föl a lélek és az Isten felé. A kiutazásnak csak akkor van igazán értelme, ha a befelé való utazás, a hazavezető út áll érte garanciát. Különben vesztünket jelentheti. Mit használ ui. az embernek, ha az egész világot megnyeri magának, ha az egész világot felfedezi, beutazza, lefényképzi, könyvekben leírja: lelkének azonban kárát vallja? Ha önmagát elveszti; az egyetlen fontos utat, a befelé, a hazafelé vivő utat eltéveszti? Ma újra megismétlődik a 15.-16. század nagy forradalma. Csakhogy ma nem India, nem Amerika, nem a fűszerek édes csiklandozása, nem is csak 35
