Szolgálat 1. (1969)

Tanulmányok - Szabó Ferenc: Új irányzatok a lelk iélet teológiájában

különbözőbb területein a közösségi szellem, a csoportos munka, a közös megbeszélések kapnak helyet. A szerzetescsaládokon belül is — hogy csak egy konkrét példát hozzunk fel — a „közösségi élet“ új dimenzióit fedezik fel. Be kell vallani ugyanis, hogy a „közös életet élő testvérek és nővérek" közösségében igen sokszor az individualizmus érvényesült: az egy fedél alatt élők sokszor egymástól teljesen elszigetelődtek, lelki életüket is a rossz értelemben vett „magányosság“ jellemezte: a szomszéd, a testvér vagy a nővér, a „világ“, a világegyház nagy ügyei stb. nem igen „foglalkoztatták“ őket imáikban . . . Természetesen, a szemlélődök között mindig voltak „missziós“ lelkek, mint pl. Kis Teréz.

Az új közösségi lelkiség kialakulását elősegítette az új teológia, a Krisztus titokzatos Testéről szóló tanítás (XII. Piusz Mystici corporis k. körlevele 1943-ban fontos dátumot jelez!) és a liturgikus reform is. A hívek lassankint fogékonnyá váltak a „liturgikus közösség“, a „gyülekezet“ teológiai valóságának felfogására. Az egyházat, a Krisztusban hívők közösségét a liturgikus közösség jeleníti meg és az Eucharisztia ünneplésével valósul meg, lesz teljesebb a hívek kommúniója. P. de Lubac az egyházatyák tanításából ezt a következtetést vonhatta le az Eucharisztiáról szóló Corpus mysticum c. könyvében: „Présence réelle, parce que réalisante"; Krisztus valóságos jelenlétét legszebben az bizonyítja, hogy eucharisztikus teste az egyház testét valósítja meg, építi. Egyébként ez Szent Pál tanítása: „Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérben részesedünk“ (1 Kor 10,17).

Amikor a Zsinat az egyháznak mint „Isten népének" megfogalmazását felújította és kellő helyére emelte, amikor a kollégialitás elvét hangsúlyozta és azt, hogy minden (a hierarchia is) az Isten népének a szolgálatára, az isteni élet kibontakoztatására van rendelve, teológiailag is megvilágította azt, ami lényege: a krisztushívők közössége, akiket a Szentlélek egyesít. Természetesen, mindennek megvannak a kihatásai az egyházkormányzásra, az apostolkodásra, a szerzetesi életre, a világiak szerepére stb. A párbeszéd, a csoport-munka, a baráti kapcsolat és a testvériség ennek az új szellemiségnek gyakorlati megnyilatkozásai.

A mai elvilágiasodó, ateista környezet is arra készteti a keresztényeket, hogy szorosabbra fűzzék egymás között a testvéri kötelékeket. Nem arról van szó, hogy elbástyázzák magukat a világ elől, vagy gettóba szoruljanak: — hangsúlyoztuk, hogy a világ felé való nyitottság az egyház mai küldetésében életbevágóan fontos; — hanem a meleg, testvéri közösségei kell tanúskodniok arról, hogy az Úr valóban köztük van (Mt 18,20), a közös hitben kell örömet találniok (vö. Zsolt. 133,1) és így felkészülniük, egymást kölcsönösen megerősítve (vö. Róm 1,12), hogy az ateista környezetben hűségesek maradjanak. Mindez áll papokra és világiakra egyaránt.

11