Fodor György - Török József - Tusor Péter (szerk.): Felekezetek az Igazság szolgálatában: történelem, teológia, önazonosság (1500-2000) - Studia Theologica Budapestinensia 34. (2009)

II. Egyházi autonómia és episzkopátus Erdélyben-Magyarországon (Church Autonomy and Episcopacy in Transylvania-Hungary) - Buzogány Dezső: A laikus intézményrendszer kialakulása a református egyházban

státushoz méltó gazdasági hátteret is kapott. E vagyon adminisztrálására alakult ki azon világiakból álló egyházközségi tisztségviselő-csoport, amely feladatok szerint differenciálódva segítette őt: a gondnok (curator, helyenként a vicekurátor is), az egyházfi (aedilis), a “választott emberek” (esküdtek, consistorium, presbitérium?). A presbiter, presbitérium szó után a kérdőjel azt jelzi, hogy nem igazán vagyunk meggyőződve afelől, hogy az akár presbitériumként is emlegetett testület valóban rendeltetésének megfelelő feladatot látott-e el vagy sem ebben a korai időszakban. A gyülekezeti ügyintézés differenciált világában, amikor a vezetőtestület paritásos alapon, fele-fele arányban irányította az egyházközség anyagi és lelki életét, a testületnek fenntartott rendeltetésszerű működés igen kétséges, nem beszélve arról, hogy a korabeli jegyzőkönyvekben (Erdélyben) szó sincs a klasszikus értelemben vett presbitérium speciális feladatáról, amely a törvényhozás és az egyházfegyelmezés területén talált volna rendszeres, programszerű megvalósulást.

I. Az egyházfi

Neve és feladatköre már a 16. században körvonalazódott, amikor még sekrestyésnek vagy egyházi szolgának (aedilis) nevezték. Amikor tehát a 17 századi református törvénykönyv leírta sokirányú feladatkörét, akkor csak kodifikálta a korábban is meglévő gyakorlatot. Az 1643. évi marosvásárhelyi zsinat már szentegyházfiról (és mellette esküdtekről) beszél, amikor úgy rendelkezik, hogy az egyház vagyonából származó jövedelmeket neki kell kezelnie, erről számadással tartozik, és azokat nem egyéb ususra, hanem templom épületére tartozik fordítani. Az erdélyi református egyház életét hosszú időre meghatározó (1646 után készült és 1647-48-ban elfogadott, 1649-ben pedig kiadott) Geleji-féle törvénykönyv gazdagon körülírja munka- területét. A 100. kánont (paragrafust) olvasva az embernek az a benyomása, hogy akár két személyre is elegendő feladatcsomagot helyez az egyházfi vállára. Ettől kezdve tehát, törvénykönyvbe is rögzített jogosítványokkal hivatalosan működhetett.

A református egyház világi tagokból álló vezetőtestülete, a Fő- konzisztórium, amely a 17. század második felétől kezdődően nem hivatalosan, 1709-től pedig hivatalosan is a legfelsőbb szinten irányította az egyház dolgait, az 1713. évi nagyenyedi zsinaton megjelent deputátusaihoz utasítást küldött. Ebben arra buzdította az esepere92