Puskás Attila (szerk.): A Szent Titok vonzásában. A hetvenéves Fila Béla köszöntése - Studia Theologica Budapestinensia 32. (2003)
Gáspár Csaba László: Gondolkodás - Hála
Gáspár Csaba László 91 Ha csak úgy tudunk elgondolni értelmesen világot, hogy egyszersmind Istent is gondoljuk, akkor Isten szükségszerű. (A természeti törvény esetében elegendő a kompatibilitás, Istennek mint abszolútumnak nem elég a világgal való kompatibilitás, szükségszerűnek kell lennie, azaz olyanak, hogy nélküle a világ nem gondolható el.) Mindenesetre a gondolkodásban dől el Isten léte: ha ügy tetszik, a gondolkodás „tapasztalja meg” Istent mint kikerülhetetlen, mindenképpen gon- dolandót, azaz mint szükségszerűséget.17 Az isteneszmének az újkori vallási tudati kiindulásból fakadó apóriája csak akkor kerülhető el, ha megszüntetjük annak a kérdésnek még a lehetőségét is, amely a tudat tartalmának és egy realitásnak gondolt entitásnak, vagyis a megismerő értelemnek és az isteni önlétnek a megegyezésére irányul. Ez a kérdés pedig akkor válik alaptalanná, ha az isteni önlétet úgy gondoljuk el, mint önlét és máslét egységét, amely magának a gondolkodásnak a folyamatában nyilvánul meg. Hegel azt állítja, hogy az ember istentudatától csak akkor jutunk el Isten reális valóságához, ha az ember istentudatát Isten valósága máslétének tekintjük, vagyis nem úgy gondoljuk el, mint ami a maga („külső”) objektív realitásában elkülönülten szemben áll az emberi tudat („belső”) tartalmával. A megoldás: az istentudat magának Istennek a valósága a tudatban, s Istennek nincs más ennél reálisabb, „dologibb” valósága, elvégre Isten nem valami tárgy, hanem eszme, szellem. Ezt a teremtéssel érzékelteti Hegel: Isten önnön máslétét teremti meg, azaz a teremtés Istenen belül marad: „Isten a fejlődés egyetlen pontján sem lép ki az önmagával való egységből. Azzal, hogy Isten — mint mondani szokás - megteremti a világot, nem egy új elv bukkan elő, nem valami gonosz, nem egy Másik keletkezik, amely önálló és független. Isten Egy marad: az egyetlen igazi valóság...”18 Még világosabban fogalmazva: „Isten, a szellem ... a világ és ama szubjektív szellem megteremtése, amelynek Isten a tárgya. A szellem: abszolút manifesztáció; manifesztálódása a meghatározás tételezése és más számára való lét. Manifesztálódni annyit jelenti, mint valami mást alkotni, mégpedig azt a szubjektív szellemet, amely számára az abszolút 17 A gondolkodás tapasztalatáról beszélni a Istennel kapcsolatban nem félreértés. A tapasztalás fogalma szenvedőlegességet fejez ki, azt jelend, hogy az ember tudásának minden anyaga „kívülről” érkezik. A tapasztalatot nem az ember állítja elő, hanem a tapasztalat áll elő — vagy megvonja magát. Az ember rá van utalva a tapasztalásra, s ebben nyilvánul meg kontíngenciá- ja: ráutaltsága a „világ”-ra. Mármost Istennel kapcsolatban a gondolkodás is „tapasztaló”: Isten mint abszolútum szükségképpen gondolandó ugyan — ebben igaza van Hegelnek —, de mégem birtoka a gondolkodásnak, hanem olyan eleme, amely a gondolkodás alapja, vagyis ebben az értelemben a gondolkodás folyamatához képest „külső”. A Biblia Istene pedig végképp a tapasztalaton keresztül válik „ismertté”. Hogy megmutatkozik-e a tapasztaló ember számára, az kizárólag az ő döntésén múlik. Abszolútumot mindig gondol az ember - akár reflektál rá, akár nem —, de a Biblia Istenével a történelemben találkozik. 18 Uo. 46.
