Puskás Attila (szerk.): A Szent Titok vonzásában. A hetvenéves Fila Béla köszöntése - Studia Theologica Budapestinensia 32. (2003)
Erdő Péter: Családjog az egyházban
Erdő Péter 65 A családjog területén belül felvetődő következő kérdésünk a házassági kötelék felbontására irányul. E problémakör szintén szerepel az Egyházi Törvénykönyvben. Ennek ténye megütközést kelthet bennünk, hiszen nemrég annak elvéről olvastunk, hogy a házasság felbonthatatlan, mégpedig nemcsak a szentségi, hanem minden házasság. Miről van tehát szó? Az 1141. kánonban azt olvassuk, hogy „a megkötött és elhált házasságot semmiféle emberi hatalom és semmiféle ok nem bonthatja fel, kivéve a halált”. A „megkötött” szó terminus technicus, amelynek latin megfelelője, a ratum szentségi, tehát két keresztény közötti érvényes házasságra utal. Az „elhált” kifejezés azt jelenti, hogy a házassági aktusra a házasfelek között már sor került. Ha ez megtörtént, az Apostoli Szentszék soha nem ad felmentést, vagyis nem engedi meg azt, hogy a felek valamelyike új házasságot kössön addig, amíg a másik fél él. Milyen helyzetekben fordulhatnak elő olyan kivételes esetek, hogy a pápa személyesen felmentést ad? Egyrészt az el nem hált házasság esetére adható felmentés, amikor ugyan érvényesen megkötötték a házasságot, hiszen a házassági beleegyezést kölcsönösen kinyilvánították, de nem került sor együttélésre a felek között. E ponton szót ejthetnénk arról, hogy e rendelkezésnek hosszú történelmi háttere van. A katolikus teológiában és kánonjogban évszázadokon keresztül vita tárgyát képezte ugyanis, hogy a házasság mikor, milyen okból és milyen módon jön létre. Az Egyház teljes mértékben és megalkuvásmentesen gyakorlatilag csak a XII. század végére tette magáévá a konszenzus-elméletet, azt ti., hogy csak a beleegyezés a házasság- kötés lényeges mozzanata. Tudjuk azt, hogy korábban vagy a keleti egyházakban a pap áldásának milyen nagy jelentőséget tulajdonítottak illetve tulajdonítanak. Tudjuk továbbá azt is, hogy a germán jog alapján helyenként az egyházi gyakorlatban is megjelent az a szemlélet, hogy a felek együttélése a házasság létrehozásában mintegy a végső mozzanat szerepét tölti be. Az el nem hált házasság felbontásának lehetősége ezen jogszokás emlékét őrzi. A felmentés megadásának következő lehetősége a nem szentségi, de érvényes házasságokra vonatkozik. Ennek kapcsán alapvetően a privilegiumpaulinumra utalhatunk vissza. Szent Pál írta le azt, hogy ha két pogány házasfél közül az egyik megkeresztelkedik, és a másik nem hajlandó vele a Teremtő gyalázása nélkül együtt élni, akkor kereszténnyel új házasságot köthet. Ez a szentírási kijelentés normatíva számunkra. E norma esetén nem az a kérdés, hogy a páli kijelentés logikus-e vagy nem, hogy belefér-e azokba a rendszertani kategóriákba, amelyekben mi ma gondolkodunk, vagy sem, hanem az, hogy e normatív hitbeli hagyományt hogyan magyarázzuk és alkalmazzuk. A páli gondolat ugyanis sokkal nagyobb súllyal bír számunkra, mint saját, későbbi időszakban kifejlődött fogalom- készletünk. E példán azt is megfigyelhetjük, hogy az Egyház hitében mekkora jelentősége van a tradíció elvének. Világnézetünk tehát nem valami filozófiai rendszerhez hasonlít, nem olyan rendszer, amit emberi ész szerkesztett meg, hanem
