Puskás Attila (szerk.): A Szent Titok vonzásában. A hetvenéves Fila Béla köszöntése - Studia Theologica Budapestinensia 32. (2003)
Ancsin István: Bízzunk benne, hogy a reményben nem fogunk csalatkozni
12 Ancsin István vagy ösztönösen) a személyre, aki (mert isteni volt) embervoltát tökéletesen meg tudta valósítani. Jóllehet nem szándékunk itt felgöngyölíteni a teodícea könyvtári polcokat megtöltő kérdéskörét, ennek a fejezetnek a lezárásaként mégis érdemes a remény és a szenvedés viszonyát pogány, zsidó és keresztény szempontból röviden ösz- szehasonlítani egymással.16 A pogány istenkép számára a szenvedés elfogadhatatlan, az isteni lényegével összeegyeztethetetlen. Ezzel párhuzamosan az emberi remény a szenvedéssel szintén nem tud mit kezdeni, az akadály marad annak a boldogságnak az útjában, amely az emberi lét törekvésének célját jelenti. A zsidó szemléletben Istennek mint igaznak az esetében szó sem lehet szenvedésről, csak a bűnös szenved. Isten maga a legnagyobb szükség és a legnagyobb szenvedés idejében a legelrejtettebb, a Messiás a legtávolabbi messzeségben lévő; így a remény nem más, mint várakozás a jövőben eljövendő üdvösségre és a Messiásra. Keresztény módon szemlélve a szenvedésnek központi jelentősége van, mégpedig Krisztus szenvedésére való tekintettel. Pál számára a Krisztustól való látszólagos távolságban a hozzá való legnagyobb közelség válik nyilvánvalóvá. A szorongat- tatás reményt eredményez, amely Krisztusra vonatkoztatva annak szeretetével kapcsolódik össze. Ezért válaszol Pál tagadólag arra a kérdésre, hogy vajon csa- latkozhatunk-e a reményben: „A remény pedig nem csal meg, mert Isten szere- tete kiáradt szívünkbe a ránk árasztott Szentlélek által“ (Röm 5,5). 2 2. A horizontális jelenléte Balthasar reményről alkotott felfogásában Mielőtt Balthasar saját reményről alkotott felfogását megfogalmazza, mint oly gyakran, most is visszatér a skolasztika éltető forrásához. Azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy miként viszonyul egymáshoz a keresztény remény és a világ földi jövője, a skolasztika egy megkülönböztetésből indul ki: egyrészt a reményt „emberi lehetőségként“ szemléli {„passio animae, amely teljességgel akár virtussá is válhat“), másrészt mint „teológiai erényt“, amely az „isteni irgalmasság tiszta kegyelmi ajándéka“17. Tamásnál (és Bonaventuránál is) a remény elsődlegesen „a legnagyobb jóra, magára Istenre, a iegvégül-elérendőre irányul, másodsorban pedig a kegyelmi segítség elérésére, amely a legvégső célhoz vezet“18. Mindebből Balthasar azt a következtetést vonja le, hogy a keresztény remény mindenképp túlszárnyalja ezt a világot, nem úgy azonban, hogy azt figyelemre sem méltatva elhalad mellette, hanem úgy, hogy azt magával viszi. A világnak ez a magával vitele azt jelenti, hogy a kereszténynek birtokában kell lennie a belülről fakadó aka16 Vö. TD IV, 131. 17 TD IV’ 155. (Kiemelés az eredetiben.) 18 TD IV, 155.
