Fila Béla - Erdő Péter (szerk.): Teológus az Egyházben. Emlékkönyv Gál Ferenc 80. születésnapja alkalmából - Studia Theologica Budapestinensia 12. (1995)

Ruzsiczky Éva: Fordítás a nyelv- és stílusújítás szolgálatában

kincse elég fejlett, elég gazdag. Ezt tanúsítja, hogy már 1788-ban, amikor két diákköri próbálkozása (Magyar ország geographica, 1979 és Az amerikai Podotz' és Kazimir' keresztyén vallásra való megtérése, 1791) után első irodalmi igényű fordítását, a Geszner' Idylliumit útjára bocsátotta, az Előszóban — mintegy mentségül, hogy tudniillik munkáját nem sorolhatja a tökéletesek közé — egyebek között a nyelv „készület- lenség"-ére hivatkozott (3. sztl. 1.). Egy más alkalommal arra hívta fel a figyelmet, hogy a magyar nyelvben kevesebb az egytagú szó, ezért alkalmasabb Cicero stílusának visszaadására, mint a német vagy az angol. „Érdeme az is nyelvünknek — írta —> hogy nincs úgy tömve a' sok monosyllabusokkal, mint az ékes német és ánglus, és épen e' miatt a' Cicero beszédfolyamját inkább tudja kinyomni mint ez a' két rokon nép beszéde" (1808. K. Dessewffy Józsefnek: Lev. V, 413). Később a nyelvújítási harc hevében ezt a költői kérdést tette fel: „Neologizálás nélkül fordíthatjuk-e Marmontelt és La Rochefoucauldot?" (1810. K. Aranka Györgynek: Lev. VIII. 3.). Azokkal szemben, akik nem helyeselték nyelv- és stílusújító törekvéseit, hangoztatta: „én azon vagyok, hogy nyelvünk alkalmas legyen mind Hornért a la Voss fordítani, mind Boufflerst szólaltatni, mind az Ángoly erejű Klopstockot..." (1827. K. Dessewffy Aurélnak: Lev. XX, 248). Végül: amikor „Báróczy Sándor életé"- ben összegezte, milyen célok vezérlik a nyelvújítókat, abban jelölte meg a neológia hasznát, hogy a nyelv alkalmassá válik különféle szerzők s művek — stílusos! — lefordítására: „végre azt is óhajtanok, nagyon óhajtanok... — írta —, hogy nyelvünk többszínűséget (Vieltönig- keit) kapván, Hornért és Horácot, Liviust és Tacitust, Klopstockot és Voltairet egy nyelvben fognánk ugyan, az az magyar szókból fűzött beszédben, de nem egynemű beszédben, 's mindenikét a' neki tulajdon színben [,] iónban, fordíthani (1814. Magyar Pantheon 77-8; 1. még: 1823. K. Guzmics Izidornak: Lev. XVIII, 437).

Ugyanakkor: a stílusváltozatokban gazdag, „sokszínű" nyelv kimunkálásának épp a fordításban látta egyik legfőbb, leghatásosabb eszközét. Először, még eperjesi patvarista korában (1781-ben) csak kedvtelésből kezdte el Gessner idilljeit átültetni magyarra (vö. Előszó), később, fogságában pedig „enyhületet" keresett és talált Sallustius némely darabjainak lefordításában (vö. 1802. K. Teleki Sámuelnek: Lev. XXII, 46-7). Ám munka közben hamarosan irodalmi ambíciói támadtak (vö. Geszner' Idylliumi Előszó 2. sztl. 1.), majd hovatovább megér453