Johannes B. Bauer: Az újszövetségi apokrifek - Studia Theologica Budapestinensia 3. (1994)

A végkicsengés, avagy: Mi marad?

gondolatok és érzések találó kifejezésének tartottak. Azoknak viszont, akik a történelmi folyamatokról, azok lehetőségeiről és valóságáról alkotnak ítéletet, mindezek naivan és nem tudatosan szerkesztettek, saját nézőpontúak és egyéni ízlésűek. De a múlt azonban sajnos csak az ő varázsüvegükön keresztül látható. Ez pedig egyfelől a saját felfogásuknak és szívüknek nem megfelelő vonásokat kihagyva mutatja be Jézus életét, másfelől alakokkal népesíti be, jelenetekkel tölti ki üres térségeit, melyek megfelelnek a szerzők saját benső világának."

Talán semmi másban nem mutatkozik ez oly erősen, mint az aszkézis- ben.68 Jézus bár nőtlen életet élt, sem életvitelével, sem szavával nem állította feltétlen követendő eszményként tanítványai elé a nőtlenséget. Drasztikusan még „falánk és borisszának" is nevezhették. Kemény, nyugtalan életet élt erőszakos haláláig, de sajátos értelemben nem volt aszkéta. A keresztény „aszkézis" kezdettől fogva eszkatológikus és krisztológiai alapon nyugodott, más szavakkal: a keresztény egészen Krisztus követésében élt, mesteréhez hasonlóan meggyőződve az eljövendő végről. Ebből adódik bizonyos távolságtartás a világtól, de nem menekülés tőle. Csak a hellenisztikus örökség hozott mindenféle test- és házasságellenes elképzeléseket a kereszténységbe, amelyektől talán még ma is szenved, mert pseudobiblikus elbeszélőink mélyen elültették a nép leikébe.

Az apokrif iratok tehát nemcsak idő szempontjából vezetnek el minket a kereszténység lényegétől és eredetétől. A kánonon kívüli írások olvasásából ugyanis aligha vonható le más következtetés. Találunk bennük pár felemelő gondolatot, betekintést nyerünk a régi keresztény hit és ima világába. Ezen irodalom ismerete által pontosabbak lesznek a teológus mércéi, melyek alapján megítéli, mik a kinyilatkoztatás igazi forrásai és az egyház igazi hagyományai.

78