Nogáll János: Jézus az én üdvösségem az oltári-szentségben. Függelékül minden kath. imádságos-könyvhez (Pest, 1850)-222

31

(Zsolt. 83.) A’veréb, mond Dávid,házainkban lel lakhelyet, a’ gerlicze fészkében vonul meg; te pedig, én Uram és Istenem, szállást ké- szitél magadnak a’ földön és megtelepedtél oltárainkon, hogy itt mindenki megkeressen, ’s mindenkor köztünk maradhass. Valóban, én Uram és Istenem, te szerfölött szereted az embereket, és nem tehetél többet annál, a' mit már megteltél, hogy őket viszonszere- tetre indítsad.

De tedd még meg ezt az egyet, oh minden szeretetre méltó Jézus! hogy mi is szeretetre lobogjunk föl irántad; mertaz csakugyan nincs rendén, hogy mi Istenünknek ezen nagy szeretetét langyossággal háláljuk meg. Húzd magadhoz szivünket szereteted’ édes hatalmával, adj belénk szent vonzódást és ragaszkodást irántad, hadd mindinkább megismernünk, hogy milly szeretetre méltó vagy!

Oh véghetetlen fölség, véghetetlen jóság! te az embereket oliyannyira szeretted, te annyit tettél érttünk, hogy mi is szeressünk téged! Hogy’ lehetséges mégis, hogy olly kevesen vannak, kik szeretnek? Nem, az nem lehet, az nem szabad, hogy én is, mikép eddig, hogy magam is ezen háladallanok’ boldogtalanseregéhez tartozzam; el vagyok szánva téged minden erőmből szeretni, és mit sem