Síkos István: Néhai nemes és nemzetes Bodzai Rozália asszonynak ... Szakonyi Mátyás ... élete drága felének ... utolsó beszédje, mellyet ... előadott Sikos Isvtán (Weszprém, 1803) - 11.131.11

Láttad a’ pirhany rósát fePelni,

Szívéből balfamt lehellni,

Láttad fzép virító korában;

Még tegnap fzép nép hozzá bútsnt járt

’S ma a’ legkissebb fzellö-is megárt Néki ’s temeti főid’ porában. —

Ember’ fzépfége másfa rófának ,

Alig virágzott ’s már hulladoz:

A' piros tejjel fzínlett artzának Sebes idő hervafztó ízéit hoz.

Ne ragadj, ember, hát ez árnyékhoz, A’ földhöz, tsak buborékhoz, Melly lelhednek meg nem felelhet;

A’ láthatatlant keresfd ’s óhajtfad,

Vigyázz e’ fart főbb jódnak ne tartfad Meliy nem vélvén femmibe kelhet.

A' lelket az Ur’ fzája lehellte,

Azért van annak Istensége;

Minden egyébbnek a’ mint van kelte, ügy lefz’ bizony borzafztó vége.

Vedd ezt fzívedre, Te fennyen élő,

A' ki felől bizony félő,

Hogy teltért lelket fogPz vefzteni.

Még kidertílhetPz reTzeg hagymázból,

Majd ki kell kelned e’ rozzant házból, Ha halál fog téged’ inteni.

Ne adjad örök boldogPágodat Egy kis világi örömökért;

Nem képes múlandó jóPzágodat TPerélni végeden örökért.

’S nem vagy bátor, melly óra találhat, Még ma lelked tám megválhat KénycsPen tartott Pzép teltedtől.

A’ rémítő követ hívást nem vár