Hittudományi Folyóirat 23. (1912)
Dr. Notter Antal: A plébánosok közigazgatási úton való elmozdítása
50 DR. NŐTTEK ANTAL. tuitas subiectiva beneficii«, melynél fogva a javadalmas mindig életfogytig tartó haszonélvezettel bír az egyházi hivatalával ellátási alapként egybekötött vagyonon. A javadalmas ettől az életfogytig tartó haszonélvezettől rendszerint csak vágj' saját beleegyezésével (lemondás, csere, áthelyezés) vagy büntető ítélettel fosztható meg. A gallikán írók, kik — nem minden hatás nélkül a XVII. századbeli francia állami jogra — tüzetesen foglalkoztak a javadalmi joggal, különösen hangoztatták az egyházi javadalomnak ezt az alanyi állandóságát. Van Espen1 annyira megy ebben, hogy még a nem javadalmas egyházi tisztviselőkre nézve is, kik ad nutum amovibiles, úgy érti azok elmozdíthatóságát, hogy nyomós jogszerű okból kell történnie az elmozdításnak. S ha e körül valami alaki jogsértés történt, a hivatal birtokának védelmére az appellatio tamquam ab abusu jogát mint egyházi jog quasi-possessiójának védelmére szolgáló »interdictum uti possidetis«-t vitatja. A kánonjogi írók azonban, noha mind elismerik, illetőleg vitatják a javadalmaknál a perpetuitas subiectiva kellékének fennforgását, mégis hozzáteszik, hogy bizonyos esetekben és kivételesen el lehet venni a javadalmastól javadalmát anélkül, hogy az ő beleegyezése, avagy egyházi büntető .ítélet kívántatnék. Ez a remotio oeconomica vagy administrativa amotio, közigazgatási úton való elmozdítás esete. A kánonjogi íróknak ez a tana a középkor óta való. A kánonisták, midőn tárgyalták a javadalmasoknak a javadalomtól saját akaratuk hozzájárulásával való megvalósulásának eseteit (lemondás, csere, áthelyezés), fölvetették azt a kérdést : nem lehet-e helye lemondásnak, javadalomcserének olykép is, hogy a vonakodó javadalmast az ő illetékes egyházi felsősége a beleegyezés adására kötelezi; vagy ami ugyanaz : hogy az egyházi felsőség a vonakodó javadalmas akaratát a maga akaratával pótolja ? így jutottak a köz- igazgatási úton való elmozdítás jogi fogalmához és rend1 Van Espen, Tractatus de recursu ad principem, cap. 2, §. 10. 13. Van Espen Tractatus varii, P. VI. Anno 1748, pag. 14. 16.
