Hittudományi Folyóirat 23. (1912)
Dr. Prohászka Ottokár: A lényegismeret Bergson tanában s a régi filozofiában
402 DR. PROHÁSZKA OTTOKÁR. írja : »il y a plus dans le mouvement que dans l im mobile«, bizonyára föltételezi, hogy van valóság, mely kevesebbet mond, mint a mozgás, de föltételeztetik a mozgásban. A dolognak először tehát lennie kell s csak azután mehet át aktivitásba. Ha már megvan s aktiv is, akkor több van benne, mint ha nem aktív ; de hát először lennie kell s az, hogy van, az nem annyit tesz, hogy mozog. Ezt a két kategóriát lehetetlen összezavarni. Megengedem, hogy a realizmus sokat hiposztatált ; megengedem, hogy túlmerev formákkal konstruálta a világot s hogy a mozgásnak s az energiáknak mérhetlenül nagyobb a szerepük, mint amellyel azokat a metafizikai realitásokkal dolgozó gondolat fölruházta ; de most nem erről a fizikai kon- stitucióról van szó, hanem a legelemibb gondolati kényszer két terminusáról, az »esse« s az »agere« fölértéséről s arról, hogy az egyik nem a másik s hogy tényleg lenni nem annyit tesz, mint mozogni. Szerintünk a reális világ először is van, való, konstituálva van s ezt értjük mi, mikor »esse«-t, »őV«-t, ■»ovoícn-t emlegetünk s azt állítjuk, hogy az értelemnek első sorban ehhez a valósághoz, mely nem mozgás, van köze s azt valahogy tehát érti is. De Bergson még tovább megy az önkényeskedésben s nemcsak azt akarja, hogy ne kérdezzem, hogy mi az, ami mozog, hanem azt sem, hogy miért mozog. »Les choses — írja — étant mouvement, il n’y a plus á se démander, comment elles recoivent celui-ci ?« De ha ezt sem szabad kérdezni, akkor minek egyáltalában azt vallani, hogy a dolgok mozgások s miért nem állunk meg a tisztán idealista szemponton, hogy a tárgyak a mi képzeteink ? Minek a realitást' elfogadni s azt a mozgásra korlátozni s így a világmagyarázatot mozgással kezdeni ? ! Ha azt felelik erre, hogy immanens okozással nem lehet magyarázni tőlünk független ér- zéklési sorokat s hogy gondolati kényszer szorít rá, hogy képzeteimet a külső történésből eredeztessem : kérdem, van-e nagyobb gondolati kényszer, mint az, mely nem engedi meg, hogy mozgással kezdjem a világmagyarázatot s mely rászorít, hogy a mozgásban mozgó, önmagában konstituált
