Hittudományi Folyóirat 22. (1911)

Irodalmi értesítő

422

IRODALMI ÉRTESÍTŐ.

likus igazság történelmi úton való igazolását, és visszatértek az egyházba·. Newmamí, Manning, Faber, Wilberforce Henrik és Róbert példáját számos előkelőség visszatérése követte.

Egy fölötte tanulságos és érdekes dogmatörténeti kér- dést tárgyal szerző jelen monographiájában.

Protestáns és modernista szellemű dogmatörténet-gvártók az ókori keresztény irodalom termékeinek célzatos félre- magyarázásával úgyszólván előre megállapított programra szerint egy előre kitűzött cél érdekében azt vitatják, hogy az egyház az első századokban a szentségi bűnbocsátást a keresztségben eszközölt teljes bűnbocsánatot leszámítva nem ismerte és nem gyakorolta. Sőt az első századok kérész- tény hívei előtt egyáltalán ismeretlen volt az, hogy az egy- ház ilyen bűnbocsátó felhatalmazással bírna, miután sem külön papi rend nem létezett, sem pedig a keresztség után elkövetett bűnök bocsánata az egyház révén elnyerhető nem volt, hanem ezek megbocsátása tisztán és közvetlenül Isten által eszközöltetett az egyház mindenféle közvetítő hatal- mának és beavatkozásának kizárásával. Az egyház közvetítő bűnbocsátó hatalma mint új elem először a harmadik szá- zadban fedezhető fel.

Ugyanerre az időre esik egy másik újítás is, t. i. az egy- háznak a régi charizmatikus szervezetből hierarchikus szer- vezetté való kialakulása is.

Ilyenképen tehát a szentségi gyónás útján való bűn- bocsátás nem is volna isteni intézmény, hanem történelmi fejlődés eredménye, melynek hátterében a hierarchikussá vált egyházi szervezet hatalmi érdeke áll : t. i. a lelkiismereti téren is uralma és fenhatósága alá hajtani a híveket.

Ezt hirdetik a modern dogmatörténetírók korifeusai : Harnack, Seeberg, Loofs és utánuk sok más nyílt és Kripto- modernista.

Ez a »történelmileg igazolt« felfogás száznyolcvanfokos ellentétben áll a trienti egyetemes zsinat tanításával, amely világos szavakkal tanítja : »Si cpiis negaverit, confessionem sacramentalem vel institutam vel ad salutem necassariam