Hittudományi Folyóirat 22. (1911)

H. Gy.: Schopenhauer akaratbölcselete

SCHOPENHAUER AKARATBÖLCSELETE.

359

mény. Az eszme az egyén előtt időben mint faj jelenik meg, azért a faj, a magánvalónak, vagyis az élethez való akarat- nak közvetlen tárgyiassága s így az ember lényege. Ebben nyilatkozik meg legközvetlenebbül az élethez való akarat. Az egyénnek öntudata van, ebben különbözik a fajtól.1 Az egyéni akaratot a principium individuationis, vagyis a tér, idő és oksági kapcsolat teszi. Mielőtt e viszonyban létez- tem volna, éltem az eszmei akaratban, s miután időben lenni megszűntem, tovább élek az eszmében. Mint egyed a faj ajándéka vagyok s így az egyén, melynek lényege az élethez való akarat, csak látszat, a faj a valóság, a tiszta akarat.

2. Az egyén élete azonban, jóllehet igenli azt, nem öröm, hanem szenvedés, a lomha anyag nehézkedésétől az emberig folytatódó világfájdalom. Akár az erdei csigát nézzük, mely- nek semmi eszköze a menekvésre, akár a hal játszi gondat- lanságát, akár a sólyomtól megtámadott madarat, a farkas- tói elragadott juhot, akár az ember küzdő, kapkodó életét, mindegy! Mindenütt nyomor, szenvedés s ez nem lehet másként.1 2 Az öntudatlan világ élni akar, mert mást nem akarhat. Az ember azonban öntudatára hozza nyomorú- ságát : az élethez való akarat igenlését s azért megszabadul- hat tőle az akarat tagadása által. »Az igenléstől a tagadás- hoz, nem az életnek, hanem az akaratnak tagadásához kell fordulnia s megtalálja szabadulását az élet fájdalmától.«3

3. Az élet akaratának tagadása csak az emberben lép föl, mert csak az ember öntudatos, értelmes. De mi az érte- lem, honnan ered, mi a szerepe ?

E kérdésekre Schopenhauer azt feleli, hogy az értelem, a megismerés lényünknek csak másodrangú tehetsége, az akaratnak jelensége. Mert a lényeg minden lényben saját akarata ; így az embernél is. Az öntudat ellenben a meg- ismerésben áll ; ez pedig mint az agyvelőnek működése,

1 ü. o. 23.

2 Schop. A halál. 8—16.

3 Stöckl. I. m. 228.