Hittudományi Folyóirat 22. (1911)
Vámosy Mihály: A bárbaj és a becsület
324 VÁMOSY MIHÁLY. Akik a párbaj egyedül üdvözítő voltára, kizárólagos becsületvédő és becsületmentő jellegére esküsznek, azok száma egyre kevesbedik. A társadalom színe-java éppen napjainkban zúdult fel már intensive a párbaj ellen, ligába szervezkedik a társa- dalom e rákfenéje ellen, és a szervezkedés világszerte meg- indult. Akik még a párbajt tartják a megsértett becsület helyre- állítására egyedül alkalmas eszköznek, azok nem képviselik többé a társadalom egyetemes szavát ; nem hivatott kép- viselői többé a társadalmi közfelfogásnak, a mind nagyobb erővel, egészséges lüktetéssel megnyilatkozni kezdő társa- dalmi köztudatnak. De lássuk, vájjon van-e valamely elfogadható érv amel- lett, hogy a párbaj szükséges, fenntartása megokolt. A párbajt szeretik némelyek úgy feltüntetni, mint az önbíráskodás egy nemét. Ez pedig úgy fogalmilag mint jogilag helytelen meg- határozás, — és bár igyekeznek e felfogásnak történeti ala- pót is keresni, — a történeti fejlődés rendjében sem talál kellő magyarázatot, annál kevésbbé létjogosultságot. Fejlődési alapjául és mintegy szülőokául ugyanis néme- lyek az istenítéleteket, az ordáliákat tartják. Mi volt tehát az istenítélet ? Ez nem volt egyéb mint a középkori igazságszolgáltatás egyik perjogi alakja, bizo- nyitási formája és módja. Gyakran fordult elő ugyanis a jogszolgáltatásban 01 y eset, midőn a bíróság talán a juris prudentia nem túlságosan magas fokával, talán az elbírálandó eset mélyére való látás hiányával, talán a kritikai méltatás fejletlenségével nem volt képes megtalálni az igazság szálait, kideríteni a valóságot. Ily esetekben folyamodtak a bizonyítás ez alakjához, mely- ben az eljáró bíróság mintegy az Istent hívta fel bíróul, — ki minden igazság kútfeje, — hogy ott, ahol a földi bíróság bölcseségének határt szab az emberi elme és lélek gyarlósága, isteni csodával tegyen Ö igazat a vádlott ügyé- ben és az életveszélyes »próbák« között megtartván életét
