Hittudományi Folyóirat 22. (1911)
Dr. Wiedermann Károly: Az akarat szerepe az isteni hitben
AZ AKARAT SZEREPE AZ ISTENI HITBEN. 27 rati tény lesz, úgy kerüli meg, hogy a hihetőségi indító okok folyton jelen vannak s a hitnek mint értelmi ténynek nem szűnnek meg valóban értelmi okokat szolgáltatni. Szerintünk a dolog egyszerű. Az elismerés, hódolat akarati tett, szabad tény ; személyes állásfoglalás Istennel szemben. Ebben az elismerésben benn van az igazság is, értelmi tény is, amely- nek lehetnek kikényszerítő okai, anélkül hogy magának a hitténynek szabadságát elvennék. A hitszabadság kérdésé- nél nem az a fődolog, vájjon belát-e vagy nem, ismer-e vagy nem az ész a saját erejéből egyes igazságokat, hanem hogy az ember értelmével és akaratával meghódol-e az Igazság előtt. Szabadságomban áll az Istennek mint isme rét jónak elsajátítása s amennyiben ebben ismeret van, az magában véve lehet kikényszerített, az az Igazság előtti hódolat szabadságát nem érinti. 5. Még egy okot említek meg fölfogásom mellett. Az actus intellectus imperatus a voluntate elmélet szerint az akarat bírja rá az értelmet, hogy oly erősen tartsa igaznak a kinyilatkoztatott igazságot, amely megfelel az isteni tekin- tély értékének önmagában. Ha a hit csak értelmi tény volna, akkor az akarati közreműködés fokozása az isteni tekintély miatt elfogadott igazságnál csupán az ismerésre irányuló parancs hatványozott erősségében állana. Ha ellenben a hit akarati tett is, amely közvetetlenül irányul az isteni igaz- ságra, amennyiben azt saját erkölcsi mélységénél fogva érdemesnek tartja arra, hogy mint igazság elsajátítható legyen, s arra mint bonum cognitionisra törekedjék, akkor a megismert igazság közvetetlenül megragadott és megízlelt is lesz a lélekben. A mindennél többre becsült igazsághoz mindennél erősebben ragaszkodik is pozitív akarati erejének kifejtésével, hozzájárulásával. így megvan a mindenekfölötti erős értelmi értéklés és mindenekfölött erős közvetlen akarati ragaszkodás. így értendő ezen elvetett tétel : Volun- tus non potest efficere, ut assensus fidei in se ipso sit magis firmus, quam meretur pondus rationum ad assensum impel- lentium. (Denzinger, n. 1036.)
