Hittudományi Folyóirat 20. (1909)
Paluscsák Pál O. P.: A közjó sz. Tamás erkölcstanában
378 PALUSCSÁK PÁL. a rendetlen önszeretet, forrása minden rossznak,1 a szenve- dély, a »concupiscentia« visz a vétekre.1 2 így az erősség és mértékletesség sarkalatos erénye, magyarán a benső szén- vedélyek megfékezése nélkül az igazságosság erénye merő lehetetlenség. »Exteriores actus — mondja sz. Tamás — procedunt ab interioribus animae passionibus, et ideo modera- tio earum dependet a moderatione interiorum passionum«.3 41. Ebből azt kell következtetnünk, hogy a szociális nevelés elsőben arra irányuljon, hogy az ember úr legyen saját maga fölött. Nem közönbös a társadalomra nézve, vájjon az ember erényes-e, legyőzte-e önönmagában a ren- detlen indulatokat. Hiszen az igazságosság erénye rendesen ezeknek a szabadossága miatt lesz megsértve.4 Az első tehát ami az embernek szükséges, a szenvedélyek legyőzése, ezáltal lesz képes az igazságosság gyakorlására.5 Az első — biztos — az igazságosság, erre kell nevelni, de éz csak úgy érhető el, ha az ember legyőzte és hatalmába tartja önmagában mindazt, ami ezen fenséges erény gyakorlását meghiúsíthatná. »Iustitia az sz. Tamás szerint a »factiva boni« . . . aliae autem vir- tutes sunt conservativae hujus boni, inquantum scilicet mode- rantur passiones, ne abducant hominem a bono rationis«.6 És valóban a szociális erények, engedelmesség, önzet- lenség, munkaszeretet, mérséklet, józanság, hűség és a többi csak ottan lehetségesek, ahol az ember önző vágyait, szenvedélyeit legyőzte. Enélkül valódi, megbízható erényt, következésképen igazságot, képzelni sem lehet. 42. Ha az igazságosság erénye a társadalom legfőbb fenn- tartó és boldogító ereje, ha az erény legbiztosabb alapköve, akkor azok a társadalom legmegbízhatóbb tagjai, akik éré- nyesek. Az ilyenek elitjei a társadalomnak, ők tartják fönn 1 S. Th. I. II. q. 77. а. IV. 2 In Ep. ad Rom. с. VII. 1. III. 3 S. Th. II. II. q. 141. а. III. ad 3. 4 S. Th. I. II. q. 60. а. II. 5 S. Th. II. II. q. 123. а. I. 6 S. Th. II. II. q. 123. а. IX. V. ö. de virt. card. а. II. ad 4. — Sz. Ágoston, ep. 138. n. 11. (Migne, XXXIII. col. 529.)
