Hittudományi Folyóirat 15. (1904)

Dr. Stuckner János: A hittartalom fejlődése

406

DK. STUCKNER JÁNOS.

I.

Az evolutio eszméje manapság elválaszthatatlan a megfigyelő tudományoktól. Ott van a föld méhében rejlő rétegekhez kötött geológiában, ott a lélektanban, az erkölcs- tanban, az olyannyira változó fiziológiában. Pedig mind e tudományok elveikben olyas valamihez vannak rögzítve, ami szilárd, ami állandó, ami nem változik lényegében, ■—• s mégis fejlődnek, nőnek, addig a pontig, hol, mint az igazság mozdulatlan sziklájánál, megállapodnak.

Az evolutio elve pedig ez: hogy minden valóság egy értelmi rithmus szerint halad elő, melyet saját belső képes- ségei Írnak elő s irányítanak, halad a környezet, azaz az idő és viszonyok folytán létrejött határok és visszahatások szerint.

Lehet-e ez máskép a kereszténységben ? Ha a történet lapjaiba belepillantunk, nem lehet nemet mondanunk. Az három egymásra következő kinyilatkoztatásról beszól. S mindahárom egymást betetőzi, az utána következő az előbbit teljessé teszi s e folyamat eredménye, hogy az önmagában változhatatlan igazság miránk, szellemünkre nézve mindinkább kifejezett, nyiltabb alakban megjelenik.

S amint itt ez így általában, áll különösen a kérész- tény dogmára nézve. Ez sem lett megállapítva, kifejtve egyszerre, mint egy tollvonással, hanem fokozatilag, halad- ványos folyamatban. Ebből a szempontból mi, emberek, épúgy fogadjuk magunkba a természetfölöttit: a dogmákat, a hittitkokat, amily módon fogadjuk a profán tudományok következtetéseit, melyekre az evolutio eszméjét alkalmazni szoktuk.

Oda konkludál minden, hogy a kereszténység haladó, progressiv természetű olyan mértékben, amily mértékben benne foglaltatik, vele jár emberi befogadó képességünk. Eöltétlen változhatatlansága egyenlő folytonos alkalmaz- kodó erejével. A kinyilatkoztatás nekünk adatott, hogy bennünk legyen aszerint, amik vagyunk természetünknél fogva. Következőleg szükségképen emberiségünket követi,