Hittudományi Folyóirat 14. (1903)
Nyőgér Antal: A tévedés mint házassági akadály
A TÉVEDÉS MINT HÁZASSÁGI AKADÁLY. 265 által sem engedte eszközöltetni, kivevőn az egyes legritkább eseteket.1 Ily hatalommal ruházta föl a törvény az atyát, a családfőt még a szabadnak született öngyermekeinek házas- ságkötésót illetőleg is. Ez megmond mindent. És ha már így bánnak a zöldelő fával, mi történik a szárazzal ? Ha egy törvény, egy fönnen megdicsért törvény a saját vére, a szülöttje ellen hatal- maskodni biztatja az apát, mi lesz akkor a száraz ággal, a szegény rabszolgával ? Ezért kellett az egyháznak égé- szén talpra állania, hogy a szentséget, a házasság hármas javát védje, biztosítsa. Törvény által megállapított siral- más helyzet ellenében törvényt hozott. Föntartván, hirdet- vén az elvet, de mentette a lelket, a családot. Ami termé- szét szerint lehet, ott különleges állapot miatt saját tör- vényével rendelkezett, akadálylyá tevén a rabszolgai állapotot, oly akadálylyá, melynek megszűnését a hatalmaskodó rabszolgatartó urak szívének jóságától tette függővé, vágj־ ahol ez hiányzott, kényszerítette a kapzsi önzést. A keresztény ember szíve hártyáján viseli a kőtáb- Iákra írt parancsokat, és a jó keresztény tud lemondani, meg nem sért egyet sem a tízből, és a szegény keresztény rabszolga is megtanulta azt, hogy boldogok a tiszta szívűek és a hatodik parancsolatban tiltottaknak még a nevét sem veszi ajkaira; ámde a kapzsinak kára volt az, hogy ha rabszolgáinak ivadékaiban nem látta vagyona növekedését; s ím, így, kényszerült a rabszolgatartó úr engedőimet adni rabszolgáinak a házasságra, amely engedelmet azonban egy, a szülői kötelességet szívén hordozó keresztény rabszolga 1 Just. Lib. 1. Tit. 10. »Filii familiarum, consensum liabeant parentum, quorum in potestate sunt: nam boc fieri debere et civilis, et naturalis 'ratio suadet, in tantum, ut jussus parentis praecedere debeat.« Erre nézve Vinnius ezt jegyzi meg : »Jussus, id est consensus, aut potius assensus parentis in nuptiis filiorum adeo necessarius est, ut etiam praecedere debeat, neque ratihabitione patris retro legitime fiant, nimirum cum ratihabitio in iis tantum locum habeat, quae non statim ipso jure nulla sunt, sed aliquo modo consistunt, aut pendent.«
