Hittudományi Folyóirat 14. (1903)
Dr. Rézbányay József: Az egyházi szónoklatról
124 DR. RÉZBÁNYAY JÓZSEF. «lsirassák; övezzen körül a szentek serege, hogy hálátlanságodat szemedre lobbantsák; tűnjék fel előtted Krisztusnak szelíd és szende alakja, de csak, hogy a kárhoztató Ítéletet reád kimondja. A végszünet pillanata is letelt már, és mielőtt még arcának végtüze kialszik, míg a kéz, amely szempilláit lezárja, halántékát érinti, lelke már el van ítélve, elkárhozott és örök büntetése helyére száműzetett! 0, testvéreim, borzasztó, az élő Isten kezeibe esni! Mert ez a sors vár reánk, ha készületlenül talál bennünket vég kimu- lásunk. Nem ismerjük sem a napot, sem az órát, de a tapasztalás arra tanít bennünket, hogy közönségesen előbb jön, mintsem várnák. Azért az okosság azt kívánja, hogy rá mindenha készen legyünk. Ha nem sokára és e rövid intelem után felszólítást kapunk, hogy hagyjunk el mindent, a mink csak a földön van, miért kötnők akkor minden vágyunkat a földhöz és miért nehezítenők meg magunknak a vég-elválás kínjait? Ha kincset szereztetek a jövőre, ha évekre kiható terveket kovácsoltatok, hadd járja át lelketeket ez az üdvös gondolat, hogy talán nemsokára, mielőtt még ezen időnek vége beköszön, számon kérik tőletek lelketeket; és akkor kire maradnak mindezek, amiket összegyűjtöttetek ? Igen, testvéreim, Ítéljetek a jövendőről a múlt nyomán. Hova tűntek gyermekkorotok örömei, amikor még körületek minden örömet és gyönyört lehelt, amelyeknek állandó voltáról pillanatra sem kételkedtetek ? Hol van most ifjúkori elevenségtek és a lelkesedés, amely a reménynyel kecsegtetett, hogy éltetek változ- katlan szerencse szakadatlan láncolata leszen ? Hol van szórako- zásaitok újdonságának ingere, amelyről úgy vélekedtetek, hogy gyönyöre százszor is ismételve megfogyatkozhatatlan marad ? »Mindez eltűnt■, mint az árnyék és mint a siető hírnök, tova; mint a hajó, amely a tajtékzó tengeren átvonul, amelynek, ha eltűnt, többé semmi nyoma sincs, sem aljának ösvénye a habok- ban.« (Bölcs. V. 9. 10.) A múlt, ha reá visszatekintetek, olyan, mint a mező őszszel korábbi virányának fakó romjaival. Ah! miért biztok tehát a jövendő csábító szavában és kínálkozó örömeiben ? Ha érintitek, üdeségét és virágát veszíti; és abban a pillanatban, amint letépitek, már el is dobjátok magatok mögé, hogy a sivár vigasztalan múltnak lapjai közé írjátok. Ha ifjúkor s egészség biztatnak, ne higyjetek áltató szavuknak: a halál örömestebb ejti ezeket martalékául. Ha pedig az aggkor már megkezdette rajtatok romboló munkáját; ha léptetek már inog és szemetek fénye megtörött; ha már ezüstös hajszálak és redős arcotok intenek, hogy már az első lépést a végleges enyészet útja felé megtevétek, — óh, emberek fiai, meddig lesztek még késedelmező szívvel és hiúsággal tele ? Ne kérdjétek a világot, vagy szenvedélyeiteket
