Hittudományi Folyóirat 14. (1903)

Dr. Rézbányay József: Az egyházi szónoklatról

122

DR. RÉZBÁNYAY JÓZSEF.

Ha a bűnös ebben az állapotban van, testvéreim, akkor hozzátartozóinak vagy az egyház szolgáinak gyengéd gondosko- dása azon van, hogy szemei elé állítsa a hitigazságokat, és épen ebben rejlik nyomora, hogy a keresztény hit vigaszt árasztó tanai úgy hatnak reá, mintha a legborzasztóbb kínpadra hurcolnák. Mondják neki, hogy Isten végtelen jó, hogy szeretető és irgalma kimeríthetetlen. Ah ! érzi ö ezt jobban, mintsem a szó kifejezni képes, de ez csak arravaló vele szemben, hogy kétségbeesését fokozza. Jól tudja, meddig nézte Isten türelemmel kihágásait és mint halmozta el jótéteményeivel, anélkül, hogy a bánatnak csak egy szikráját ébresztené benne ; hányszor szólott hozzá Isten, és ő megvetette hivó szavát; hányszor tárta ki feléje Isten kezét, és ö rá sem tekintett. Ismeri mily fenyegetőleg szólott e visel- kedésről Isten: »Nevetek veszteteken és hahotázom, ha elér benneteket, amitől rettegtek.« (Példab. 1, 26.)

Emlékezetébe idézik, hogy Isten nem akarja a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen, hogy minden órában, amidőn megtér hozzá, kegyesen fogadja. De ö érzi, rá nézve már ez az óra elmúlott; a könnyek forrása kiapadt nála, és eszébe jut a Szentlélek jóslata: »Ne mulaszszad el, hogy az Trhoz megtérj és. ne halogasd egyik napról a másikra; mert hirtelen jő az ő haragja, és a boszú idején fölemésztend.« (Sir. 5, 8, 9.)

Hogy barátai sürgetésének engedjen, vagy hogy kövesse a szokást, talán rászánja magát az előirt vallási ténykedésekre és magához veszi a szentségeket, amelyeken annyiszor gúnyolódott, amelyekkel annyi ideig nem törődött. Lehet, meg is kisérti, fel- tárni az Ilr szolgája előtt titkos bűnét, amely lelkiismeretét terheli. De ah! ki biztosítja őt arról, hogy annyi évek után, melyeket bűnben töltött, ami alatt egy pillanatra sem ébredt bánat szivében, a szellemi gyengeség e fokán, amelybe betegsége sodorta, lelke mélyéből, amelyet most helyzetének kínos tudata egész a végkétségbeesésig aggaszt, — ki biztosítja öt arról, hogy gonoszságát egész valójában, egész terjedelmében és őszintén feltárta ? Miután életében mindahhoz szított, ami Isten előtt csak gyűlöletes, anélkül, hogy szivének csak egyetlen hajlamával feléje hajolt volna, ki merné most reméllni, hogy abban a pillanatban, amikor vétségeinek mértéke betelt, képes leszen, ezek minden kötelékeit széjjel tépni, és szívét és hajlamait egyszerre mind- attól, ami eddig fogva tartotta, elszakítva, oly tárgyhoz emelni, amelylyel soha gondolatban még csak egyetlen pillanatra sem foglalkozott? Valóban, minő rendkívüli kegyelemre van a bűnös- nek szüksége, aki az Isten parancsait lábbal tapodta, míg azokat Isten szelíden és édesen sürgette, hogy most ezeket egyszerre félje és beléjök fogózzék, amikor erre halálos betegség kínjai