Hittudományi Folyóirat 13. (1902)
Kudora János: Magyar egyházi szónokok
134 KUDORA JÁNOS. egész valóját áthatotta a beszéd fölötti elmélkedés, saját szíve és lelke tüzétöl elragadtatva, az összes megható elemet a bevezetésben csoportosítja úgy, hogy belőle sem a tárgyalás, sem a befejezésre nem marad semmi. Ennek folyománya, hogy az érdeklődés, mely a bevezetésben túl van feszítve, a tárgyalás és befejezésben hanyatlik. E hiba jellemzőleg tűnik fel, a hétfájdalmú szűz Anya és halottak estéjére írt beszédeiben: »A mai ünnep Jézus keresztje alá vezet ben- nünket, hogy a keservébe elmerült hétfájdalmú szűz Anyát szemlélgessük és sebzett anyai szívére hajtván fejünket, fájdalminak nyilát saját szivünkbe is átereszszük, hadd járja azt is által, hogy részt vegyünk mi is fájdalmiban és e részvétünk által szenvedésének érdemeire méltók legyünk .. . Vannak fájdalmak, melyek megrepesztik. a szívet, de a megrepedt szív vércsöppei a kebel rejtekén folynak a nélkül, hogy a testi szemek láthatnák. Vannak keservek, melyek könnyeink árját tengerré növelik, keserű tengerré, melyben fuldokol a szív a nélkül, hogy orcánk kifolyó könnyeinktől megnedvesednék. Minél közelebb jár a seb szívünkhöz, annál égetőbb fájdalmat okoz. S vájjon kinek szívéhez járt seb valaha közelebb mint Máriáéhoz, midőn szent fia kereszt- jenéi állt ? Oly szív, mely ügy tudott volna szeretni mint Máriáé, emberi kebelben, még sohasem dobogott: és ezért nem is volt szív, melynek a fájdalomból nagyobb rész jutott volna.«1 Halottak estéje van, a fájó emlékezet, a gyászoló szeretet szívreható estéje. — Jólelkű keresztény máskor is megemlékezik ugyan kedves halottairól, máskor is meglátogatja sírjaikat; és midőn a poraikat rejtő halomra könyűit hullatja, elköltözött lelkűk nyugalmáért is fölröpíti fohászát az élet Urához. — Ma mégis egészen más érzelmek fakadnak a szívben, más gondolatok emelik a lelket, midőn az anyaszentegyház maga is gyászruhát ölt, és harangjai- nak szomorúan zengő szavával a temetőhe hí bennünket, hogy megújítsuk részvétünk könnyeivel az emlékezet és hálának éven át netán megfonnyadt nefelejcseit. 1 II. évfoly. V. köt. 1—2. 1.
