Hittudományi Folyóirat 12. (1901)

V. J.: La-Bruyére és Prévost-Paradol az egyházi szónoklatról

604

DR. VETÉSI JÓZSEF.

amely teljesen megérdemelt volt, s tökéletes joggal volt pellengérre állítva. Azonban La-Bruyére kortársa volt de la Rue-nek, Bossuet, Bourdalone, Fénelonnak, s teljes joggal lehetnénk arra kiváncsiak, hogy miként fogta föl, tudta-e méltányolni nagyságukat, fölbecsülte-e részletesen azon reformokat, amelyekkel megtisztították a francia egyházi szónoklatot, s amelyeket ezen művészetnek átalában vívtak ki minden időkre?

Mindezekre a nagynevű francia író keveset tér ki. De la Rue nevét többször dicsőítve emlegeti, s tudjuk, hogy e szerzetesnek érdeme azon a téren a kezdeményezés, bár mintha megfeledkezett volna róla az egyházi szónoklat története, ami különben minden téren úgy van, az új irá- nyok kezdeményezőit elfeledteti a klasszikus tökély.

Bossuet és Bourdaloneról ugyanebben a fejezetben csak a következőket mondja La-Bruyére:

»Elődjeikkel ellenkezőleg vannak olyan szent férfiak, akiknek már a jellemük elég a meggyőzésre; csak meg- jelennek, s az egész nép, amely hallgatásukra sereglett össze, már meg van indulva, s meggyőzőleg hat rá csak az a megjelenésük; a többit elvégzi a beszéd, amelyet el fognak mondani.

Bossuet, a meauxi püspök és Boitrdaloue, a jezsuita, Demosthenes és Ciceróra emlékeztetnek engem. Az egyházi szónoklatban mindkét mesternek sorsa lett a nagy minta- képek sorsa: az egyik rósz kritikusokat nevelt, a másik rósz utánzókat.«

Ez a szűkszavú elismerés különben többet mond, mintha oldalakat írt volna össze. Már a szent férfiak meg- jelenése megindította a hallgatóságot — e néhány szóban vázolja klasszikusan La-Bruyére s újabb fényes jelét adja azon páratlan megfigyelésének, hogy az egyházi szónoklat hatásának titka a szent életben rejlik.

Azon beszédjében, melyet az akadémiába való meg- választatásakor mondott, szintén megemlékezik Bossuetröl, Fémionról; az előbbiről tudjuk, hogy La-BruyéreneJc párt- fogója volt; és pedig a jelenlétükben emlékezik meg, mert