Hittudományi Folyóirat 12. (1901)
Dr. Vargha Dezső: A kereszténység jogi helyzete a római birodalomban
572 DR. VAROHA DEZSŐ. büntetés oka a vallás volt. Sajnos, Tacitus, aki inkább szó- nők és stylista mint modern történetíró, az eljárás jogi alapjáról nem világosít fel minket, sőt inkább keresett homályosságával a sötétben hagy tapogatózni. A kérdés azon fordul meg, mire vonatkozik a fatebantur ige ? Akik az első' nézetet vallják, azok így egészítik ki: igitur pri- mám correpti qui fatebantur se esse incendiarios etc. Arnold azzal okolja meg nézetét, hogy Tacitus a fateri igét soha- sem használja önkónytes vallomásról, vagy hitvallásról, e célra a confiteri igét használja, a fateri igét pedig kínval- látással kicsalt vallomásoknál alkalmazza. De ifj. Plinius is (Tacitus kortársa és barátja) a fateri igét használja a kereszténység megvallásáról,1 továbbá Tacitus a keresztény- ségben nemcsak vallási sectát látott, hanem gonosztevő tár- saságot is, melyre inkább volt alkalmazható a fateri mint a confiteri szó. A fatebantur igét tehát Weis szerint2 se esse chris- tianos-szal kell kiegészíteni; ezt követeli az egész mondat szerkezet. E frázis előtt Tacitus a kereszténységről beszél, utána pedig azt állítja, hogy nem annyira a gyújtogatás, mint inkább az odium generis humani bizonyult be rájuk. A fatebantur ige tehát csakis a keresztény qualitásra vonat- kozhatik. Megerősítik ezt a történetíró előadásának végső szavai, mely szerint a nép látván, hogy nem a közjó miatt, hanem egy embernek kegyetlen szeszélye folytán gyilkol- tátik le annyi ember, szánalom támadt az áldozatok iránt. Ha a gyújtogatás bűnét vallották volna be, akkor egy oly rettenetes tűzvész után, mely kilenc napi dühöngés után Róma 14 régiójából hármat teljesen elpusztított, hétben csak a puszta falakat hagyta meg 'és csak hármat hagyott épen,3 bizonyára nem részvét támadt volna irántuk, hanem lynchelésre való hajlandóság. E szerint tehát a híres hely értelme ez volna: A nép Nérót vádolta a gyújtogatással, ez, hogy a suttogást elhall1 Plin. Ep. ad Trajanum. 97. a L. c. p. 34. ־ Tacitus XY. 38 -44.
