Hittudományi Folyóirat 12. (1901)

Dr. Hám Antal: Jónás próféta könyve

JÓNÁS PRÓFÉTA KÖNYVE.

265

fel ellene, s mivel így az elbeszélés célja, mely nem más, mint kimutatni, bogy Isten egyforma szeretettel viseltetik minden nép iránt s mindeniknek üdvét akarja,1 el volt érve, könyvünk Istennek szavaival egész természetesen fejeződik be.

Mondják ugyan többen, hogy könyvünk elbeszélése hirtelen szakad meg, s mivel nem értesülünk a próféta későbbi sorsa felöl, hiányos is. Ez a vélemény azon alapszik, hogy Jónás könyve a próféta történetét tárgyalja, holott pedig könyvünk a kinyilatkoztatás történetének egyik része, ahol nem az jön első sorban tekintetbe, milyen az a tör- tenet, melyet olvasunk, hanem melyik az az igazság, amelyet Isten ezzel vagy azzal a történettel kapcsolatban kinyilat- koztat. A történeti esemény csak keret, amelyből a kép: a kinyilatkoztatott igazság homályosabban, vagy világosabban domborodik ki. Ha erről az alapról tekintjük könyvünket, amint kell is, akkor lehetetlen észre nem vennünk, hogy az tartalmára nézve tökéletes, befejezett egészet képez. Elhagyva tehát a külsőséget, Jónás történetét, tartalomnak ez marad meg: elbeszélése annak, hogy miképen valósítja meg Isten a niniveiek megtérítésére irányuló tervét. Látjuk, mi az Istennek a terve s miként kezd megvalósulni, milyen akadály gördül megvalósulása elé, mint távolítja el Isten az elötoluló nehézséget, mint valósul meg, létrejötte után mily támadás- nak van kitéve, s végül mint védelmezi azt meg az TJr. Ami volt tehát a kezdet, arról tárgyal a vég is, kimutatván, hogy az a terv, melynek véghezvitelére Isten a prófétát felszólította, valóban bölcsességgel és irgalmassággal teljes volt. Mi következhetett volna még ezután ? Tárgyát az író

Sz. Jerom. Ep. ad Paulam : Jonas . . . sub nomine Ninive genti- bus salutem nunciat. Cf. Theophylact. Comm, in Jon I. 1. Hanc urbem (Ninive) servatum iri volens Deus, ceu locum existentem tum tempo- ris idololatriae et omnis effascinationis et incantationis, ac prophetam idcirco poenitentiae . . . praeconem ipsis mittens, ostendit . . ., quod non sit Judaeorum tantum Deus, sed et gentium et quod non sit apud ipsum personarum respectus, verum in omni gente, quisquis psum desideraverit, et justitiam exercuerit, ei gratus est vel acceptus.

Hittudományi Folyóirat. 1901. 18