Hittudományi Folyóirat 11. (1900)

Kudora János: Magyar egyházi szónokok

MAGYAR EGYHÁZI SZÓNOKOK.

655

ezt a bástyát a gyalázat és kisebbség! Szállást nem talála Betlehemben, hanem mikor házról házra járt volna a várandó Szűz, mint emberek szemetét mindenütt kire- kesztók. Azért istállóba kelle térnie, barmok közé kelle szállani, jászolba kelle bölcsöztetni sz. Fiát. Tekintsd, mint reá nehezedett a fogyatkozott szegénység! Az újonnan született gyenge testet, nem sima gyolcsba, hanem kemény posztóba takará sz. Anyja, nem puha párnára, hanem szál- mára fekteté, nem bölcsőbe, kanem jászolba helyeztetó. Lát- hatod, mint sanyargatja és reszketteti a tél hidegsége a Krisztus gyenge testét. Azért akart Krisztus oly időben születni, melynél hidegebb része nincs az esztendőnek, hogy amely kemény szelek megégetik a fák és füvek zöldségét, az ö szentséges gyenge testét is a hideg istállóban fáz- lakják és sanyargassák. Mert ha Krisztus ismertetvén, hogy semmit nem kap a világ szépségén, akkor akart a halál által megválni a világtól, mikor a szép kikelet zöldelése és virágos ékessége legkedvesebben mutatta magát: szü- letését akkorra rendelte, mikor legnagyobb hidegek és alkalmatlanságok vannak«.1

c) A megható elem. Ezen elem ápolása Pázmány leg- nagyobb gondosságának képezte tárgyát. Elő tudta ezen elemet varázsolni leirás által, Isten cselekedeteinek és tulajdonságainak, különösen irgalma és szeretetének bemu- tatásával, Jézus és sz. Mária életének méltatásával, a Szentírás és a világtörténet megható példáival, az emberi hiú mentegetödzések cáfolásával és sikerült jellemrajzokkal.

Megható leírás. »Első hely, melyben a Krisztus szén- védésé kezdetik, a kert. Mert ha az első Ádám kertben kezdé veszedelmünket, illet, hogy a másik Ádám kertben kezdte váltságunkat. Azért vacsora után, isteni dicséretet énekle, Gedron patakán által méné és szokása szerint az olajfák hegyére, Getsemani kertbe juta. Mikor énekmondást és kertbemenóst hallasz, ne ítéld, hogy mulatságra és gyönyö- rüségre ment Urunk, mert ez az ének, hattyú éneke, halá> Pázmány utolsó beszédéből, melyet Karácsony ünnepére írt s elmondott; vége felé.