Hittudományi Folyóirat 11. (1900)

Irodalmi értesítő

302

IRODALMI ÉRTESÍTŐ.

Nem oly gyermekes tehát a mai napi alázatos imádá- sunk a gyermek alakjában megjelent Isten előtt.

Láttam egy képet, melyen e fölfogás meghatóan mutat- kozott. A trónjáról leszálló Megváltó kis gyermek képében egy rózsás felhőn nyugszik s angyalok vállaira kapván, a földre szállítják, s mig a háttérben a szeráfok égi hang- szerek zenéjével kisérik, elől kicsinyke angyalkák keservesen zokognak a távozó Jézuska után.

Ha távoztad fölött úgy zokognak az égiek, mily öröm- mel fogadjanak a földiek, Krisztus Jézus!

Bizonyára mi örömmel fogadunk s vágyva várjuk szívünkbe órkezted.«

Az 1898-iki karácsonyi szentbeszédből:

»Ime nagy örömet hirdetek nektek, mely lészen minden népnek, mert ma született az Üdvözítő nektek.« Luk. 2,10.

Az angyalnak ezen örömre felhívó szavaira eszembe jut Izaiás próféta, ki (40, 9.) így szól: »Te, ki örömet hirdetsz Sionnak, magas hegyre menj fel; emeld fel erősen szavadat, ki örömet hirdetsz Jeruzsálemnek; mondjad Juda városainak: íme a ti Istenetek.« íme így szól és hívja fel örömre Juda népeit a Krisztus előtt sok századdal ólt próféta, hogy örüljenek a jövendő Megváltó születésének. Minő óriási hegyre kellene nekem felmennem és mily láng- szavakkal kellene felhívnom benneteket nekem az új sző- vétség érdemetlen prófétájának, a Megváltó születésének megtörténte után?«

Az 1899-iki húsvéti széntbeszédből:

»]?eltámadt Krisztus e napon, Alleluja.«

(Egyházi ének.)

Mint a felkelő nap kilövellő sugarakban fürdő tányér- jának világossága, borús napok hosszú sora után bearanyozza lángsugaraival a láthatárt, úgy a mai felkelő Igazság, a feltámadó Jézus befónyesíti a mi életünket és lobogó fáklya- ként bevilágítja sötét sírunkat. A 4000-óves bizonytalanság- nak, hogy minő viszony van Isten és ember közt, hogy a gyászos száműzetésnek az ősi hazából, a paradicsomból,