Hittudományi Folyóirat 9. (1898)
Dostál Károly: A héber lyra Krisztus előtt
246 DOSTÁL KÁROLY Lehet-e más, ki az embert is dallal ajándékozd meg, mint maga az Isten? Nem lehet mást képzelnünk, mint a jóságos Teremtőt. A dal egyidejű az emberrel. Mióta ember létezik, léte- zik a dal is. S ez nagyon természetes! Isten az embert érző, szépért, jóért s nemesért lelkesedő kebellel ajándékozd meg. Az érző lélek pedig nyilatkozik, ha erre alkalma van s kész a dal. S volt-e kezdetben ily alkalom ? Hogyne! hisz mig. jól ment ősszüleink sora a paradicsomban, nem szűntek meg Istent dicsérni, áldani s magasztalni a tőle nyert javakért, kegyelmekért. Mikor pedig kiestek az isteni kegyből, volt alkalmuk bőven bújokát, bánatukat, panaszai- kát, keservüket kiönteni. S hogy ez így áll, bizonyítja a Szentírás. Nem egy, de számos nyom biztos forráshoz vezet, melyből világosan kitűnik, hogy az őskor emberei is csak lígy emberek, érző emberek voltak, mint mi, s ajkuk nem egyszer nyilt meg dalra. Ez lyrikus hangon adja elő szive érzelmét, elméje gondolatát; amaz képletes beszédben áradoz; ez áld, az átkoz; ez kér, amaz igér: mind, mind szívről, érző szívről tanúskodnak. Ha a Szentírásból, annak egyes részeiből, meggyőződtünk, hogy az első emberek érző lélekkel bírtak, meggyőződtünk arról is, hogy daloltak. Lássunk egy pár ily helyet, hol az emberi lélek lyrikus nyilatkozatai tűnnek szemünkbe. A Genezisben Ádám szavai: »Ez most csont az én csontjaimból, és hús az én húsomból. (G. 2. 23.) Lámek szó- zata feleségeihez: »Figyelmezzetek beszédemre: miveit férfit öltem sebesíttetéseimmel, fiatal embert készíttetéseimmel, hétszeres boszúállás adatik Káinért, Lámekért pedig hét- venhétszeres.« (Gén. 4. 23. 24. v.) Még több más helyét lehetne felhozni, melynek kifejezésmódja mély, képei merész- ségök- s szokatlanságukkal bilincselnek le, szóval lyrai ban- gulatot árulnak el. Noé átkozó és áldó szavai egyrészről a megsértett atyai érzelem, másrészről a legtisztább szeretet folyományai. (Gén. 9. 25—27.) Melchizedek áldásában valódi lyrai élénk-
