Hittudományi Folyóirat 7. (1896)
Dr. Szentes Anzelm: A papi nevelés és oktatás kérdéséhez
599 nek előrelátólag intézkedni, s az arra valókat az elülj árói állásra nemcsak kiszemelni, hanem nekik módot és alkal- mat is adni, hogy magukat az elülj árói állásra kiképez- hessék. Tehát nem kellene sajnálni a költséget, hogy egye- sek akár itthon, akár külföldön a szigorúan fegyelmezett kolostorokban tanulják meg a lelki élet vezetését már mint fölszentelt papok. Az egyházatyák idejében is a kolostorok voltak a lelki élet vezetőinek iskolái. Természetes, hogy csakis az egyházilag kifogástalan kolostori életet értem, aminő hazánkban is megvan, pl. a jezsuitáknál, domonkosoknál. A papnevelésre nézve jó oktatók a lazaristák is. Ezektől kellene szerintem minden elülj árónak a lelki élet vezetését megtanulni pl. egy évi velők való élet útján. Ez legalább is addig volna üdvös, míg minden papnevelő intézet nincs ellátva kifogástalan elülj árókkal. Később magok a pap- nevelők vezetnék be az új elüljárókat a lelki vezetésbe. Az elüljárónál megkivánnám első sorban a jó példát, mert verba monent, exempla trahunt; másodszor a higgadt kort. VHL Kelemen »Cum ad regularem« kezdetű bullájá- ban a szerzetes növendékeknél megkívánja, hogy azok nevelője, az újoncmester legalább 35 éves legyen, segédje pedig legalább 30 éves. És ez nem ok nélkül van így rendelve; mert ha valahol, úgy bizonyára a papi nevelésnél nagy tapasztalatra van szüksége a vezetőnek. Épen ezért nem- csak a papnevelő intézet igazgatójánál, hanem a lelkiatyá- nál és a tanulmányi felügyelőnél is megkivánnám, hogy csak több évi lelkipásztorkodás útján foglalja el állását. Ez nemcsak a nevelés ügyének volna előnyére, hanem az elüljárónak magának is javára szolgálna. Ohajtandónak vélem természetesen az elöljárói állás állandósítását, jó javadalmazását és hosszabb szolgálat után illő megjutalmazását, mint ezt a közölt zsinatok is előírják. Az elüljárónak főgondja legyen a keresztény papi jellem kiképzése a növendékben; ez a jellem pedig nem más, mint az alázatosság, szeretet, önmegtagadás s az egyházias szel- lemből származó hitbuzgóság erényeinek megfelelő állandó gondolkozás-, érzés- és cselekvésmód. ,,Hittudományi Folyóirat1896. 88
