Hittudományi Folyóirat 7. (1896)
Irodalmi értesítő
339 dicsőítse mennyei Atyjának országában. Tudjuk, hogy a mi rokonaink, kik ez árnyékvilágból előttünk elköltöztek és Jézus Krisztusban szenderedtek el, a sírban végképen el nem enyésznek, hanem ottfenn várakoznak reánk, a bol- dog feltámadás reményében. Es mi örömmel osztozunk velük ezen reményben, és boldogok vagyunk ezen reményben, és nem félünk a haláltól ezen reményben, nem remegünk a sírtól ezen reményben, és semmi elválást, semmi elszakadást nem ismerünk ezen reményben. S boldogok, kik velünk ezen reményben élnek, mert Krisztus feltámadása valamint az ő istenségének bizonyítéka! úgy a mi egykori feltámadásunk- nak legbiztosabb záloga.«1 Mindezen szépségek dacára Magyar Ferenc egyenlőt- len s nem egészen kiforrott egyházi szónok; akkor, midőn szerény körben, kis tárgygyal foglalkozik jó és nemesen aépies tud lenni,2 Szabó Imre után első népies szónokunk lehetne. De midőn magasra kíván repülni, a megragadott tár- gyat nem bírja magasra vinni, nem tudja alaposan és mégis fenkölten kidolgozni. Hont-Visk. Kudoea János. 1 Husvét ünnep I. beszéd 319. lap. 8 lásd karácsony utánni vasárnap, 68—75. lap. 22*
