Hittudományi Folyóirat 6. (1895)
Mardochaeus álma
harczában a XIX. század pogány philosophiájának viaskodását a kath. egyház ellen ? a pogányság szellemét a kereszténység szelleme ellen ? Ez egy- amaz szází'ejü, de egy törzs, midőn az egy fejűvel áll szemben. Ott ádáz düh, itt béke és szelíd- ség. A viaskodásra elötódulnak a népek és a szazfejü oldalára állnak. A népek a százfejünek tapsolnak. Álljunk meg egy kissé e tapsoknál. A tapsok oly zajosak, hogy nemcsak a tapsolok magok bódulnak meg tőlük, de még az egyfejü kisded csapata is; amazok diadalmámort isznak azokból, ezeket a félelem és remegés fogja el. Óh kislelküek! Tehát csak akkor látjátok az egyfejü sárkányban rejlő óriási erőt, midőn diadalmaskodik ? nem ismeritek-e fel a gyengeség alatt lappangó isteni erőt ? Ti kisebbnek látjátok a kath. egyházat szenvedésében, én nagyobb- nak; ti megingotok, én megerősödöm. A kath. egyház magasz- tos hivatásáról nincsen tisztában, aki csak diadalmaskodva óhajtja látni azt; sőt inkább azt mondom, hogy lényeges hivatása a szenvedés és lealáztatás; a diadalok csak szüne- tek a szenvedésekben s ezeknek folyományai. A világ Megváltójának élete, mint a történelem bizonyítja, nem egyéb szakadatlan szenvedésnél. A szenvedés volt hiva- tása. Szenvedése tetőpontját érle keresztre-feszíttelése alkal- mával, midőn lelkét is kiadá; a véres drámát az evangelis- ták megragadóan festik. A papi fejedelmek gúnyolák öt, írja sz. Máté,1 a néptömeg megveté, a vele megfeszített latrok is ugyanazt tevék. De ami legborzasztóbb vala, mennyei Atyja is elhagyni látszott öt. Azonban jól megfontolandó, hogy épen akkor, midőn a szenvedések tengerében elmerülve vala, végezte legnagyobb müvét, az emberiségnek Istennel való kiengesz- telését. Ha Krisztus szenvedve váltja meg a világot, váljon egyháza másképen folytathatja müvét ? Krisztus bevégezte az objektív megváltást; müvével nem- csak elégséges, hanem bőséges elégtételt nyújtott az emberi- ség bűneiért. De habár igaz az, hogy az emberiség egész elégtevö ereje Krisztus elégtételétől eltekintve egy bocsánatos — 305 — ‘ Máté XXVII. 39-44. «Hütudománxji Folyóirat» 1895. 20
