Hittudományi Folyóirat 5. (1894)

Dr. Prohászka Ottokár: A bűnbevallás megrendítő hite és gyakorlata

66

élle végéig szabták rá a penitenciát. Sz. Ambrus így ír e müvének Vili. fejezetében : «Kétséget nem szenved, hogy nem oly súlyos a bűn, ha az ember azt önként bevallja és megbánja. De ha bűneit titkolva, akarata ellenére köztudomásra kerül botlása, az ilyen bűnt súlyosbnak tartjuk: lám ez történt meg veled, nem tagadhatod s azért jobban kell bánkódnod, mert nagyobb a rovásod». De e nyilvános korholás soha se történt meg máskor, csak a nyilvános bünbevallás vagy a bűn rábizonyításának esetében.

Az újkor emberének ajkáról e régi fegyelem szemlélésénél a bámulás röpke «jajja» lebben el; szédül bele, oly nehéz vissza helyezkednie azon korba, midőn az a község oly szent, oly féltékeny volt, hogy minden tagját kötelezte, nemcsak saját, de beteg testvére lelkének gondozására; midőn nemcsak a nyilvános bűnöket kellett a bűnösön kívül másoknak is feljelenteniök, de még a titkosakat is, azon kikötéssel, hogy megelőzőleg a bűnöst magát intsék meg s csak ha megtérni nem akarna, akkor menjenek az egyházhoz. Ki volt ez az «egyház»? Az apostoli konstituciók, Ignác, Tertulian, Cyp- rián. a legrégibb zsinatok, s Eusebius adatai bizonyítják, hogy ez az itt értett «egyház» a püspök s a presbylerek voltak; a nép pedig mint résztvevő közönség s mint tanú szerepelt, és sokszor nem a bűnösre való tekintet, hanem a nép köny- nyei és siránkozása enyhítette az ítéletet. Így Natalius Zephirin pápa lábaihoz borul. — azután pedig nemcsak a papok, hanem a hivek lábait is átkarolja. — Így tudja ezt Tertullián is, ki az «Exomologesis» vagyis a bünbánatnak aktusai közt felsorolja : «A presbyterek elé térdelni, a hívek lábai elé borulni, a testvéreket kérni, hogy imáikkal közbenjáróik legyenek». (De poenit. c. 4.) E szokásra utal Cyprián,. — ezt írja le meghatóan sz. Ambrus.

Ez az a kép, melyet az ős egyház gyülekezetei elénk tárnak. E képben nincs egyetlen önkényes vonás; mozaikhoz hasonlít, melyet a régi írók tanúságaiból állítottunk össze; e képnek alaphangja, bánatos de mégis meleg színvegyülete: a bűnnek az egyház elé való terjesztése. Ki kételkednék erről, ha a régi írókat csak nagyjából is olvassa s bepillant a hivek