Hittudományi Folyóirat 5. (1894)
Lehmann Gyula: Az ész szerepe a vallásban
rationalismusban mily nagy az ember szelleme, bámulatos és önmagát fölülmúló az, amit magában hord.» Az értelem körébe eső ezen tárgyak felöl kétféle úton szerez magának az ember bizonyosságot, vagy belsőleg, vagy külsőleg: az első esetben magok a tárgyak természete, az alany és az állítmány belső összefüggése készteti az értelmet az igazság elfogadására s ez a szoros értelemben vett tudás, a másik esetben a tanuk tekintélye szüli a bizonyosságot s ez a hit. Mindkettő egyformán édes gyermeke az értelemnek; ha elveszed tőle az egyiket, megölöd az édes anyát s megbénítod a másikat. Avagy, ha elveszed az emberiségtől a tudást, nem fosztottad-e meg éltető napjától, s nem dobtad-e a babona és a fanatizmus sötétségébe? Ha pedig hitét rabolod el. nem teszed-e még szerencsétlenebbé az által, hogy levonod a természetfölötti életrendből, megfosztod egyedüli vigaszától, mely e föld nyomorúságát tűrhető vé teszi, a túlvildgi boldogság reményétől, szétszakítod a családi kötelékeket, megbontod a társadalom alapját s ezzel együtt megsemmisíted az egész emberiség egyik létföltételét? Igen, meg kell adni mindegyiknek a maga jogát, ki kell jelölni működési körüket s figyelmeztetni őket erejükre, hogy kelleténél túl ne becsüljék magukat. S ezt teszi a katholikus egyház fökép az észre nézve, melyet korunkban igen sokat autonómnak, korláttalannak s absolut erejűnek tartanak. Taglaljuk ez állításokat egyenkint. Autonom akkor volna az ész. ha nem t'ensöbb törvényhozótól kapná, hanem maga alkotná törvényeit s azokat tetszése szerint változtathatná. Ámde mit látunk ? Azt, hogy vannak bizonyos igazságok, melyeket minden józan bölcselőnek bebizonyítást nem tűrő alaptételekül kell elfogadnia, ha azt nem akarja, hogy önmagával és a tudomány természetével ellenkezésbe jöjjön. Ilyen például az észnek és az érzékelésnek tudata. Próbálja valaki azt állítani, hogy ö nem létezik akkor, amikor gondolkozik, vagy nem érzékel semmit annak dacára, hogy a leghevesebb belső fájdalmak vagy külső behatások zaklatják, nem fog-e fellázadni egész öntudata s nem fogja-e okve- tetlenül őrültté tenni az önmagával meghasonlottat ? Nem kevésbbé kötelezve érezi magát minden ember annak elismeri*
