Hittudományi Folyóirat 5. (1894)
Lehmann Gyula: Az ész szerepe a vallásban
tesebb, kiszabadította az emberiséget a mvthosok békéiből, 'lerázta saját szárnyairól a positiv religio nyűgjét úgy, hogy~ ma már büszkén emelkedhetik ezredéves előítéletek köde fölé s bátran kiálthatja a maradiság harcosainak: « A félreismert Isten, kit eddig háttérbe szőritől tatok, én vagyok, dogmáim a logika törvényei, hit- és erkölcstanom az ész-vallás, az pedig mind, amit ezen fölül állíttok. sötét babonaság..» Szemben áll ezzel a másik véglet s ennek kővetői azok, kik az isteni kinyilatkoztatásnak ép úgy tényéröl, mint tárgyáról meg vannak ugyan győződve, azonban látván, hogy az isteni titkokba hatolni akaró emberi elme mint hull szárnvaszegetten alá. vagy mint téved a szertelenségbe, kétségbeesve annak gyöngesége fölött, képtelennek állítják azt nemcsak a titkok lényegének felfogására, hanem egyéb hitigazságok belátására, bebizonyítására s megértésére is és azért, hogy teljes hitbeli meggyőződést szerezzenek, némelyek a traditiót hívják segítségül, mint az Isten által hajdan kinyilatkoztatott igazságok tanítóját, mások pedig a Szentlélek sugallatára, vagy a szívnek vallásos érzületére hivatkoznak, mely szerintök képes volna tapogatózva az igazat megkülönböztetni a hamistól ép oly módon, amiképen azon alsóbbrendű állatok keresik élelmüket, melyeket a természet a tiszta látás adományától megfosztott s csakis a fény és a sötétség megkülönböztet ősére és felismerésére képesített. A két végletből láthatjuk az ész erejéről alkotott fogalmak különféleségét. Az egyik rendszer nem ismer az ész előtt korlátokat, kikutathatóknak véli a természetfölötti világ titkait ép úgy, mint a természetéit, vagy legalább tagadja amazokat, absoluinak hirdeti magát: a másik oly végtelen űrt képzel a vallási igazságok és az ész hatásköre között, hogy annak még lehetőségét is tagadja, hogy. az okoskodó és következtető ■észnek bármi szerepe legyen a hit körül. Az egyik isteníti, a másik lealacsonyítja az észt. A kathoükus egyház egyik vélekedésnek sem követője; közép utat tartva, míg egyrészt kiemeli az észt a passivitas posványából, melybe azt a szentimentalisták és a traditiona- listák dobták s felemeli az öt megillető fényes magaslatra, aduiig más részről kiszabja röptének határait, óvó kézzel vissza41- 641 — « Hittudo mányi Folyó irat»1894
