Hittudományi Folyóirat 5. (1894)

Dr. Bita Dezső: A keresztény hitöszeg fejlődése

39 tökéletesítéséről képes szólam, az teljesen félreismeri a ki­nyilatkoztatást. »1 Mindig az az egyetemes hit uralta a kereszténységet, hogy az apostolok utódai tanúi és őrei az apostoli tanításnak, ami­hez semmi sem adható, amitől semmi el nem vehető; Krisztus egyháza szorgalmas és óvatos őre a nála letéteményezett hit­kincseknek, ezekben soha semmit sem változtat, nem kisebbít semmit, nem ád hozzájok semmit. Azért a tan újsága mindig az eretnekségnek volt jele és az apostoli eredet mindig a hit tanításának volt szükséges jellege; IX. Pius pápa is kárhoz­tatta ezt a tételt: «Az isteni kinyilatkoztatás tökéletlen s azért alá van vetve folytonos és határtalan tökéletesedésnek, ami az emberi ész előmenetelének megfelel.»1 2 Ámbátor azonban a pozitív igazság, mint isteni, örök, amelynek azért önmagában, mint ilyennek nincs története, mert nem változó, amellett azonban ez az isteni igazság az emberiségben az ismeret és életre nézve nagy, hatalmas té­nyező principium, amely a keresztény ismeret és életnek nagy­szerű átalakulását eredményezi és ez az, ami benne fejlődésre és a fejlődéssel történetre is vezet. Az isteni igazság önma­gában sem nem növekedhetik, sem nem bővülhet, sem nem fogyhat, sem nem emelkedhetik, hanem az ismerő emberi lélekre nézve, amelynek sajátjává kell lennie, van az isteni igazság ismeretének növekvése, bővülése, emelkedése, fogyása és ebben rejlik ideiglenes fejlődése annak, ami önmagában örökkévalóság jellegével bir. Ha tehát mi az igazság fejlődé­séről beszélünk, ezt nem sajátlagos, hanem átvitt értelemben kell venni; reánk és a mi haladó ismeretünkre kell azt alkal­mazni, ami az igazságról van mondva. Mi fejlesztjük ki isme­retünket az igazságról, nem az igazság fejlődik és nem az fej­lődik bennünk és általunk, mintha mi csak eszköze lennénk a magát fejlesztő igazságnak.3 Mindez azonban korántsem úgy értendő, mintha a hitágazatok tekintetében épenséggel min­1 Suppléments pour la Religion, p. 190. 2 Syl. V. 8 V. ö. Staudenniaier Dogmát. I. 53—77.

Next

/
Oldalképek
Tartalom