Hittudományi Folyóirat 5. (1894)

Dr. Szalay Hubert: Korszerű megjegyzések a szentségek megvonásának kötelezettségéről

261

E kánonokban a legfontosabbaknak képzelhető okok fel vannak sorolva, amiket csak a felbonthatóság védői megemlíthetnek, s az egyház valamennyivel szemben tanítói tekintélyével a felbonthatatlanságot hirdeti.

Amely katholikus tisztában van az egyház csalhatatlan- sága felöl, az ezekből fogja is érteni, mit tartozik hinni és vallani is e dologban. Az utóbbi kánon szerint a kath. egyház tanította mindig és tanítja ma is, hogy a házasság felbonthatatlan még házasságtörés esetében is; maga az egyház mondja, hogy ö ezt az evangéliumi és apostoli tanítás alapján hirdeti, hogy tehát ez kinyilatkoztatott igazság; a kiközösítés által pedig kimondja, hogy az ellenkezőt állító megszűnt tagja lenni az egyedül üdvözítő anyaszentegyháznak. Közvetetlenül ugyan itt az egyház e tárgyban való csalhatatlanságát tanítja, de közvetve magát e tárgyat, t. i. a felbonthatatlanságot.

A kinyilatkoztatás forrásaiból bebizonyított dolog a fel- bonthatatlanság, s hogy a tan valóban kinyilatkoztatott igazság, azt az egyház még a trienti zsinat határozata előtt a rendes és általános tanítói hatalom működése útján kötelező hit tárgyául adta elő.1 A felbonthatatlanság tana ezeknél fogva valósággal dogma, s az egyház ezt dogmaként tanítja még a házasságtörés esetében is.

Minden érvényesen kötött házasság, még a nem keresztényeké is, intrinsece felbonthatatlan, azaz tekintve magát a frigy természetét és a felek beleegyező akaratát, a frigy feloldhatatlan úgy annyira, hogy a felek kölcsönös megegyezésök által sem nyernek hatalmat arra, hogy a házassági köteléket feloldhassák.

Világos ez számos szentírási helyből, pl. «Aki elbocsátja

innocentem, qui causam adulterio non dedit, non posse, altero coniuge vivente, aliud matrimonium contrahere moecharique eum, qui dimissa adultera aliam duxerit et eam, quae dimisso adultero, alii nupserit: anathema sit.» Sess. 24, can. 7.

1 «Fide divina et catholica ea omnia credenda sunt, quae in verbo Dei scripto vel tradito continentur, et ab Ecclesia sive solemni iudicio sive ordinario et universali magisterio tamquam divina revelata credenda proponuntur.» Cone. Vatie. Sess. 3. cap. 3.