Hittudományi Folyóirat 5. (1894)

Dr. Vajó József: A vallási és erkölcsi eszmék fejlődése

199-egyes cselekedetek s a végcél közt az összefüggés nem szembetűnő, az ész hamar fog találni okot, hogy azt, ami az embernek tetszik, szabadnak, sőt a végcél elérésére legalkalmasabbnak ítélje. Látjuk, hogy mit nem tartanak meggyőződésből (legalább mint tudós férfiakról ezt föl kell tételeznünk) szabadnak azok is, kik habár nem látják a kinyilatkoztatás fényét, de annak a közéletben nyilvánuló melegét mégis érzik. Mit nem tart szabadnak Büchner? Végelemzésben teheti az ember mind, amit tehet, amivel az életét kellemesebbé teheti. Eltekintve másoktól, Heine Henrik szavait idézem: «Nem akarunk mi önmegtagadást, mi élvezeteket, nympha-táncokat, nektárt és ambróziát akarunk! Ó bár csak sohasem hitt volna egy Istenben a világ, akkor boldogabb lenne.»1 Ha egy olyan férfiú, ki egész életében élvezte a kinyilatkoztatásnak a társadalmi életet éltető melegét, aki akaratlanul is a kinyilatkoztatásnak világosságában járt. meggyőződéssel ezeket mondhatja, mit fog mondani egy ember, ki az élvezetekre törekszik s teljesen saját eszére van utalva. Mit fog mondani, ha a legöszintébb akarat mellett is azt hallja a tudósoktól: «A legtudósabb férfiaknak a legnagyobb dologról való oly nagy nézeteltérése még azokat is kényszeríteni fogja, hogy kételkedjenek (t. i. az istenekről), akik különben azt vélik, hogy valami bizonyosat tudnak.»2 Az emberek kedves hajlamaikat szentesítették az istenséggel s aztán a következő nemzedék rendesen azon az úton jutott ezen elvek ismeretére, mint Szent Ágoston önmagáról mondja: «. . . de ezen szavak befolyása alatt könnyebben követték el ama ocsmányságot (t i. a költők költeményeinek hatása alatt). Nem vádolom a szavakat, melyek választott és drága edények ; de vádolom a tévedésnek borát, melyet azokkal nekünk a részeg doktorok adtak: és ha azt be nem vettük, megvertek bennünket: és nem volt módunkban, hogy valami józan bíróhoz fölebbezhettünk volna. És én ezeket mégis . . , örömmel tanultam; és mint szerencsétlen gyönyör- tködtem bennök s azért engem jó reményű ifjúnak neveztek.»8

1 Hettinger, Apologie. */,. S. 285.

2 Cicero, De nat. deor. 1. I., VI. 14.

a Confess. 1. 1. c. 16. n. 3.