Hittudományi Folyóirat 5. (1894)
Dr. Vajó József: A vallási és erkölcsi eszmék fejlődése
fölvevésére vezetett, ha ugyanis az első s legfőbb istenséget, mielőtt benne a két nem vagy erő elválasztatott volna, egy -olyan egységnek képzelték, mely mindkettőt önmagában egyesítette.1 Az asszyriaiak és babyloniaiaknál is látjuk a természet- imádást, a természeti erők istenítését. Oka nálok is az emberi természetben keresendő ; Istent keresték a természetben, s csakugyan ott találták a reájuk nagy mértékben ható dolgokat s azokat istenítették. — 175 — IV. Az istenség fogalmának elhomályosodása s az emberi szívnek természetes törekvése lassanként megváltoztatta az erkölcsi elveket is. Midőn az ember az istenséget a természetben látta s a sok ellentmondást tapasztalta, mely a természetesített istenség s azon fogalom közt létezik, amelyet neki a természetesen haladó esze mutatott, szükségképen meg kellett változni azon viszonynak is, melyet önmaga és a teremtő közt képzelt. A függés érzete megmaradt benne, mert napi tapasztalata mutatta neki, hogy igen is függ a természeti erőktől. A perzsa látta, mennyire küzd Ahriman Ormuzd ellen; hitte, hogy habár később bizonyára Ormuzd fog győzedelmeskedni, most ö sem tehet másképen mint tesz; Ormuzd is, a nap is, a kényszer hatalma alatt áll. Az ilyen istenhez nem fog ö sohasem olyan odaadólag fordulni; nem fog az ö segítségében sohasem úgy bízni, mintha azt függetlennek képzeli. Az egiptomi nem fogja oly őszintén imádni istenét, mint tette. Az emberek szívének Istenhez törekvő vágya nem talált az ész által meghatározott olyan célt, amelyre törekedhetett volna; ez a vágyódás nem nyilatkozhatott a maga természetes tökéletességében. Az embert szíve valami láthatatlan lényhez vonzza, mely lény az ö összes vágyait kielégíteni képes, a láthatatlanságot már nélkülözi a természetben személyesített istennél < U. o. S. 410.
