Hittudományi Folyóirat 4. (1893)

Dr. Székely István: Irásbeli dolgozatok a theologián

uált módszerről, a hiányoktól és ezek orvoslásának módjáról stb.

Két oly kérdés ez, mely bizonynyal alkalmas az érdeklődésre, és egyszersmind nagyon érdemes a megbeszélésre.

Abban a reményben, hogy buzgó theologiai tanáraink közül széles e hazában, többen fognak a felvetett két témához hozzá- szólani, kérem, legyen szabad nekem is, ki a theologiai tanítás terén elég rég törekszem működni, néhány igen rövid észrevételt kockáztatnom s esetleg az ügy érdekét szerény tehetségemhez képest előmozdítani.

Mivel e két kérdés teljesen heterogen természetű: azt hiszem, legjobban teszek, ha egész külön szólok először az elsőhöz, azután a másodikhoz.

I.

Az első kérdésre, névszerint annak első részére, az én szerény nézetem föltétlenül igenlő. Úgy van, a dolog természete hozza magával, hogy az írásbeli dolgozatok jelentékeny üdvös eredményt szülnének a papnövendékek tanulmányi előmenetelében. Miért? Mert az írásbeli dolgozatban sokkal önállóbban kénytelen a papnövendék dolgozni, mint a szóbeli felelésben vagy kolloquiumban, ahol, hiába, mindig csak a kézikönyvhöz ragaszkodik, s ha be is szövi feleletébe azt, amit a tanár bővebb magyarázatából magának megjegvzett, ifjú lelke, hozzászoktatva a középtanodában, csakhamar vissza-visszaszáll a tankönyv soraihoz, még az ú. n. «helyi memóriát» is segítségül híva, úgy hogy feleletének befejezése minden esetre össze fog esni az illető paragrafus végső soraival, hacsak emlékezete öt cserben nem hagyja. íme, mindenütt az emlékezet, s nem az ítélet lép előtérbe. A növendék szóbeli felelete, mondhatnám, azt a benyomást teszi, hogy «didicit scholae».

Ellenkezőleg áll a dolog az írásbeli dolgozatoknál. Ezek tárgyául a tanár oly témát tűzvén ki, mely a már végzett tananyagból van merítve, és pedig ezeket nem a közvetetlenül megelőző, hanem már valamivel régibb órában tárgyaltat: azt az eredményt fogja elérhetni, hogy növendékei öntudatosan, már nem csupán emlékezetökre támaszkodva, hanem