Hittudományi Folyóirat 4. (1893)
Dr. Robitsek Ferenc: Sz. Péter római püspökségéről
66 hogy nagy történelmi tévedésbe ne esnék, hogy ne vétene az élő* hagyomány és az egyház ellen, amely e tények valódiságát úgy a vatikáni zsinaton (Constitutio Dogmatica Prima De Ecclesia Christi cap. II.), mint a tlorencin, legalább közvetve kimondta. Az ellenkező vélemény «botrányos, jámbor emberek meggyőződésével ellenkező, az eretnekséghez közel álló» volna. A VIII. fejezet különösen arról szól, vájjon a pápa sürgős esetekben elválaszthatná-e a primátust a római püspöki széktől és hozzá csatolhatná-e más püspökséghez? És vájjon mi a viszony a római püspökség és a primatus között. A szerző elörebocsátva, hogy némelyek szerint, ha Róma elpusztulna, az volna a pápa, aki «in partibus infidelium» római püspök, mások szerint, hogy akkor a pápa más püspöki széket választhatna magának, Kajetán bíborosnak müvéből közöl fordításban hosszú részleteket (Opusé. III. De institutione div. Pontificatus) és pedig a 7., 12., 13., 14. fejezetet. A következő négy fejezetben (IX—XIII.) a szerző a protes- antismusnak amaz érveit dönti meg, amelyekkel sz. Pált álltja sz. Péter ellenébe, úgy tüntetve fel a dolgot, hogy sz. Pál minden tekintetben kimagaslott sz. Péter fölött, aki mellette- csak másodrangú szerepet játszhatott, hatalmi előjogot pedig nem kapva, felette nem is gyakorolhatott. Miután a szerző mindkét apostolnak gyönyörűen kidolgozott jellemrajzát adta, hivatkozik a kettőnek békés együttműködésére, és kiemeli, hogy sz. Pál — minden személyes előnyös jótulajdonsága dacára — sz. Péter alá volt rendelve. Sz. Pál, miként történetéből, jelleméből, működési köréből és sikereiből kitűnik, az egyház legnagyobb tanítója, a világ meggyőzője volt, lábainál hevert az egész keresztény világ és mégis ö maga sz. Péternek volt alárendelve. És ez szükséges is volt. mert különben emberileg nem érthető, hogy nem keletkezett az egyházban szakadás; hisz leveleiből kitűnik, hogy ez a törekvés a keresztény tanokban még nem eléggé jártas hívekben megvolt. Maga sz. Pál volt az. aki korholta őket e miatt: «Ne legyenek köztetek szakadások ........értem pedig azt. hogy közületek mindenik íg y szól: én ugyan Pálé vagyok, én pedig Apollóé, én pedig Kéíásé, én pedig Krisztusé» (Kor. I. 10, 12.),
