Hittudományi Folyóirat 4. (1893)
Dr. Szentes Anzelm: Hitünk végső indítóokáról
parancsára elfogadja, mint igazat. S ezentúl további okot keresni a hitben nem kell. Fölhozza ezen nehézséget is: ellenkezik az értelemmel, hogy valamely igazságba közvetetlenül egyezzék bele, mely önmagában nem világos; s azt mondja: ezen tétel igaz, ha úgy értjük, hogy az értelem előtt az igazság semmiféle módon sem lesz'ismeretessé; igaz akkor is, ha úgy értjük, hogy az értelem nem fogadhat el közvetetlenül igazságot, ha ezen igazság önmagában nem szembetűnő, de csak a természeti kényszerítő megismerésre, illetőleg beleegyezésre nézve; a természetfölötti akarattól függő hitbeli beleegyezésre nézve azonban nem igaz. Eszerint a hit végső elemzésében a kinyilatkoztató isteni tekintélyen alapszik, és mivel az akarattól is függ, a hit szabadsága és érdemleges volta is tisztán áll előttünk. Megengedi ezen vélemény, hogy a kinyilatkoztatást közvetve ismerjük meg; megengedi, hogy a hivés tényében van okoskodás; de sem a kinyilatkoztatás közvetett megismerését, sem az okoskodást nem fogadja el, és nem engedi meg a hivés tényének részletes indítóokául. Ez Mazzella véleménye, melyben sok megfontolni való van; és Mazzella szerint sz. Tamás is ezen véleményt tanítja a következő helyeken: 3. dist. 23. q. 3. a. 3. q.-la 1. — 2. 2. q. 5. a. 3. ad. 1. — Vérit. q. 14. a. 1. — 2. 2. q. 5. a. 2.— Vérit. q. 14. a. 9. ad 4. — Vérit. q. 14. a. 3. ad 10. Nagy súlyt helyez az akaratra Heinrich1 is nagybecsű hittudományi munkájában. 0 így adja elő. A szoros értelemben vett hivést. azaz a hitbeli igaznak- tartást (assensus fidei) értelmi ténynek veszi ö is, mint általában annak veszi minden hittudós, és másnak nem is veheti a vatikáni zsinat után. Az értelem ezen tényétöl megkülönbözteti a hivésre késztető akaratbeli hajlandóságot (pius credulitatis affectus); s ettől ismét a hihetőségre vonatkozó észbeli ítéletet, mely az akaratbeli hajlandóságot megelőzi. Mind a három más tény, és mindegüknek más indítóok felel meg. 1 Dogmatische Theologie I. ö92. sk. I.
